A hidegháború teljes visszatérését hozhatja Putyin javaslata

Az Oroszországi Föderáció tényleg a Szovjetuniót akarja restaurálni? Vagy valami más áll a kardcsörtetés mögött?

Érdekes az idei december. A napokban emlékezünk meg a Szovjetunió megszűnéséről, ami magával vonta a hidegháború megszűnését. Szokás ezt a változást békésnek nevezni, de a teljes igazság azért az, hogy voltak áldozatok. Főleg a Baltikumban, a Dnyeszter mellett, Karabahban, a távol-keleti vidékén a nagy birodalomnak. Egyszer talán egy történész nem lesz rest, és kiszámolja, hány emberéletbe került ez a békés változás.

Putyin, akinek adminisztrációja, szinte a harminc évvel ezelőtti összeomlás évfordulójára időzítette azt a javaslatát, mely szerint a NATO gyakorlatilag szüntesse meg jelenlétét az 1997 után felvett tagállamaiban. Erre a javaslatra mindjárt visszatérek. De hogy megértsük, miért javasolja ezt az orosz elnök, meg kell értenünk, ki is ő?

Tehát ki Vlagyimir Putyin? Már a nyilvánosan hozzáférhető életrajzából is látható, hogy elsősorban egy titkosszolga, katonatiszt, patrióta hivatalnok. Aki fiatalemberként élte meg a földindulást, és ígéretesen ívelő karrierje roppant össze Berlinben, ahol szolgált éppen az 1989-es történelmi napokban. Amikor a berliniek megostromolták a gyűlöletes STASI irattárát, a vele szemben álló épületben éppen a fiatal KGB-tiszt, Putyin teljesített szolgálatot. Látva a tömeg erejét és elszántságát, számot vetett azzal, hogy csak magára számíthat.

Cselekedete hőstett volt, ennek ellenére sokáig úgy tűnt, karrierjének leáldozott. Minden bizonnyal ezeknek az időknek a traumája is ott munkál személyiségében, abban a személyiségben, amely a sajátos autoriter és erőszakos orosz politikai berendezkedésben kulcsfontosságú.

Visszatérek a javaslatra. Amit Putyin kér, az nem más, mint hogy legyen úgy, ahogy régen volt. A NATO-bővítését de facto meg nem történtté tenné az erők visszavonása az egykori vasfüggöny mögé, hiszen a kollektív védelmet rendkívül megnehezítheti, ha semennyi erő sem állomásozik Oroszország közelében. Nézzük konkrétan. Hosszú évek óta európai sporttá vált a vadászgépek kergetőzése a balti légtérben.

Oroszország tudatosan és rendszeresen sérti meg a NATO légterét, tesztelve a védelmi képességeinket, ezek ellensúlyozására a szövetség országai felváltva látják el, rendkívül hatékonyan a légtér ellenőrzését.

Például az MK-41-es védelmi rakétarendszerekre az orosz-ukrán konfliktus miatt van szükség. Mi változott meg, hogy ezek a bázisok eltűnjenek? Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat is teszt, ugyanolyan, mint a balti légtérsértések. Putyin lenne a legjobban meglepve, ha igent mondanánk rá. Alkupozíció, amiből engedve majd eléri azt, amit tulajdonképpen el akar érni.

Nézzük a retorikát! Az, hogy mik is lehetnek Putyin gondolatai, szép lassan derült ki.

És bár remek lenne az ázsiai olaj és nyersanyagbázisra mint orosz erőforrásra tekinteni, értelmetlen lenne a mérhetetlen kulturális különbségeket és konfliktustengert újra felvállalni. De akkor mi a terv? Például Belarusz esetében már régóta létezik elvben egy unió. De ez néhány kistafírozott hivatalnál, pecsétnél és bizottságnál többet nem jelent. Lukasenka diktátor sem szalonképes partner ebben, de a jelenlegi Belarusz csődtömeget sem érdeke a nyersanyag-exportból úgy-ahogy prosperáló Oroszországnak a nyakába venni. A cél nyilvánvalóan nem is ez. Mint ahogy Ukrajna esetében sem lesz itt valódi háború, bármennyire riogatnak ezzel minden oldalról elemzők, kommentátorok, politikusok.

Jelenleg a szénhidrogéneken kívül, alig van versenyképes orosz exportcikk. Multinacionális cég is csupán ebben az ágazatban van jelen és talán néhány bank, de persze messze elmaradó méretekkel, mint világpiaci versenytársaik. Amikor 2014-ben Putyin annektálta a Krímet, akkor a pillanatnyi népszerűségért túl sokat áldozott be. A gazdasági elszigetelődés ugyanis, amit a nyugati szankciók hoztak meg, mélyen alávágott az addig már eléggé megroggyant felzárkózásnak. Az életszínvonal érdemben nem javul, és bizony már a külgazdasági folyamatok is végzetesnek tűnnek, hosszú távon mindenképpen.

Ez ketyeg. Ettől válik egyre agresszívabbá az orosz medve, aminek persze nem kellene szükségszerűen így történnie, de az országot egy korlátolt kreativitással rendelkező katonaember irányítja, aki sajnos nem ismer más vezetési módszert, mint ahogy egy üteget lehet vezetni. Ebből következik az egyre erőszakosabb belpolitika, a diktatórikussá váló, nacionalista rendszer, amelyik külpolitikában is csak a fenyegetőzés, csapás, ellencsapás, taktikai csapás fogalomkörében gondolkozik.

Tehát a képlet a következő: egy erőszakos módon vezetett ország, amelyik mind rövid, mind közép, és hosszú távon is komoly kihívásokkal küld a gazdaság perspektíváit illetően, ellenséget kiált nyugati szomszédaira, holott tudja, hogy nem készül ellene agresszió. Agresszív lépéseket tesz közeli szomszédja ellen, holott tudja, hogy nem támadja meg. Az így elmérgesedett helyzetben olyan megoldási javaslatot tesz, amelyet nem fogadhat el partnere. Majd tárgyalások során gazdasági engedményeket csikar ki, és visszavonul. Otthon a folyamatot védekezésként előadva learatja a kommunikációs babérokat, ráadásul az elnyert gazdasági erőforrásokat az életszínvonal emelésére fordíthatja, hogy hatalmát megszilárdítsa.

Blöff. Ugyanúgy, ahogy a fiatal KGB-tiszt blöffölt a STASI-székházzal szemben. Veszélyes játék, mert minden benne van, csak a valódi megoldás nincsen. Amíg Oroszországot a jelenlegi hatalmi centrum vezeti, addig ilyen incidensekre fel kell készülnünk.

A Nyugatnak viszont feladata, már régóta, hogy felismerve az energiacsapdában vergődő Oroszország létfontosságú problémáit, úgy segítsen modernizációs kiutat találni, amely egyfelől nem veszélyezteti a klímacélok elérését, másfelől pacifikálja Oroszországot is. Ehhez azonban sokkal nagyobb formátumú politikusokra van szükség a mi oldalunkon is.

Mert Oroszországra szükségünk van, nagy kultúrája nélkül szegényebbek lennénk.