A 63 évvel ezelőtt történt eseményekkel kapcsolatban egyetlen dolog állandó, és ez valószínűleg még sokáig nem is fog változni, nevezetesen az, hogy továbbra sincs semmiféle közmegegyezés 1956 történéseit illetően. Mást mondanak 1956-ról a bolsevikok, mást a liberálisok, mást az egykori résztvevők, és mást az 56-os szervezetek.
Az egykori ávós famíliák (például Bauer, Pető, Falusi, Földes, Vajda, Fehér, Janikovszky, Tímár, Szendi és még sokan mások) számos leszármazottja él ismert közszereplőként ma is közöttünk, és magyarázza el a nemzetnek, hogy mi a demokratikus, és mi az etikus. Nemigen lehet bicskanyitogatás nélkül hallgatni például Bauer Tamás – akinek apja áldozatainak csontjaival könnyedén le lehetne burkolni a Szabadság téri szovjet emlékművet – kesergéseit az elnyomó orbáni önkényről, és az őt ért antidemokratikus és igazságtalan inzultusokról. Senki sem állítja, hogy közvetlenül ő lenne a felelős az apja cselekedeteiért, de én azt gondolom, hogy az a család, amelyik egy ilyen körömletépő, szadista tömeggyilkost ’ajándékozott’ a nemzetnek, nos az ’takarékra vehetné magát’ úgy 3-400 évre, és a következő 15 nemzedékük ne nagyon vegye szájára az etika és erkölcs szavakat. A Bauer Tamás által terjesztett primitív, régi típusú bolsevik ideológiáról nem is beszélve.
Az ÁVH elleni dühödt népharag volt az 1956-os felkelés kirobbanásának egyik fő oka. Olyan gyűlölet és tébolyult düh szállta meg az embereket még az ÁVH név hallatán is azokban a napokban, amit nehéz racionális mondatokkal leírni. Az államvédelem tagjai elleni hajtóvadászat volt az egyik legjellemzőbb, és a felkelést elejétől a végéig kísérő jelenség. A körutakon és a nagyobb utcákban gyakran le is fotózott népítéletek során elszabadult viharos szenvedélyek még a megkopott fekete-fehér felvételeken is ’átjönnek’, és sokszor értetlenséget váltanak ki.
Erről nem szeretnek beszélni napjaink hivatalos emlékezői, sőt igyekeznek bagatellizálni és marginalizálni az ilyen jelenségeket, mert attól tartanak, hogy ezeknek a történéseknek a szenvedélye, bosszúszomja megkérdőjelezhetné a forradalom tisztaságát. Pedig semmilyen történelmi eseményt nem lehet elhallgatásokkal megtisztítani. Inkább az okokat megvilágítva kellene megpróbálni érthetőbbé tenni a népharagnak ezt a mértékét, anélkül, hogy azonosulnánk ezeknek a lincseléseknek a szellemiségével. Pár évvel ezelőtt nagy felzúdulást váltott ki egy tompa agyú MSZP képviselőnő, bizonyos Havas Szófia megszólalása, aki (főleg családi érintettsége okán) barbár csőcseléknek nevezte 1956 résztvevőit. Álláspontját bátran védelmezte, de látszott rajta, hogy fogalma sincs az elszabadult indulatok mibenlétéről és okairól.
Néhány számadat az államvédelmi repressziók méreteiről:
1953-ban az állambiztonsági szervek csaknem 1,2 millió embert figyeltek meg. 1950 márciusától 1953 júniusáig az ÁVH több mint egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az ügyészségeknél, azok a bíróságokhoz 650 ezer vádiratot nyújtottak be, melynek nyomán 390 ezer elmarasztaló ítélet született. 1951-től 1953 júniusáig kihágási ügyekben a rendőrség 850 ezer büntető határozatot hozott. Öt év alatt (1948-1953) csaknem 400 ezer parasztot ítéltek el kizárólag „közellátási bűntett” címén, ami a kulákok szokásos elmarasztalási paragrafusa volt. Nagyjából ismerjük a büntetés-végrehajtási intézetekben kivégzettek számát, de ma sincs fogalmunk a különleges ÁVH-helyszíneken (pl. pincebörtönökben, táborokban, nem hivatalos kihallgató és büntető helyeken, Szovjetunióba kihurcolt) eltűnt emberek ezreinek sorsáról. És mindez az óriási hajtóvadászat egy kicsi, akkoriban alig 9 és fél milliós országban! llyen nagyságrendű terrorhadjáratot soha nem látott még a Kárpát-medence! A korábbi repressziós időszakok, amelyek egy felkelés vagy szabadságharc leverését követték, könyörtelenségükben és kiterjedtségükben messze elmaradtak a Rákosi rendszer ’hatékonysága’ mögött. Az általános félelemben és mélyszegénységben élő milliók életét és idegrendszerét az állandó bizonytalanság, a kötelező ideológiai ostobaságok, és a fizikai terror megroppantotta. A mélyben óriási kommunistaellenes indulatok halmozódtak fel, melyek 1956 októberében szabályosan felrobbantak.
Az államvédelem tevékenységének akár részleges megismerését is megakadályozta a rendszerváltás időszakában (és korábban) történt csaknem teljes körű iratmegsemmisítés. Az ezen témával foglalkozó könyvek, cikkek elolvasása során az embernek minduntalan feltűnik a kevés konkrétum és a kirívó forrásszegénység. A 90-es években Chrudinák Alajos dokumentumfilmjével (Ávósok – A kommunista párt terrorszervezete) egy figyelemre méltó kísérlet történt a téma feldolgozására. A tények feltárásában ez sem jutott túl mélyre, viszont az összefüggések vizsgálata során elég sikeresen világította meg a hazai zsidóság szerepét az államvédelemben és a repressziókban, aminek következtében jelenleg tiltólistán van, egyetlen televízió sem tűzte műsorára azóta sem. (Számomra meglepetés, hogy a YouTube-on még egyáltalán megtalálható.) Erős a gyanúm, hogy az egykori ávóscsaládok befolyása és kapcsolatai ma is képesek blokkolni mindenféle további komolyabb kutakodást. Szintén érdekes kísérlet volt a Rákosi-éra pincebörtöneinek világát bemutató Pincebörtön című Dézsi Zoltán-alkotás, amely ugyancsak a korai ’90-es évek terméke. Az ebben található emberdaráló gép lehetősége általános megdöbbenést keltett. De Dézsi Zoltán kutatásai is hamar elakadtak.
És itt elérkeztünk az 56-os események egy igen lényeges vonásához, amiről napjaink ünnepi emlékezői szintén nem beszélnek, ez pedig 1956 antiszemitizmusa volt. Az akkori időkben majd mindenki tisztában volt azzal, hogy az ÁVO tagjai középvezetőtől felfelé szinte mind zsidó származásúak. Az utcai hajtóvadászatok alkalmával nemcsak az öltözéket, hanem az emberi fajtajelleget is mérlegelte a cseppet sem higgadt és kiegyensúlyozott köznép. Egy bőrkabát, csizma, vagy barna félcipő horgas orral kombinálódva igen komoly kockázatokat hordozott magában, mindenféle nyilvános megjelenés során. Akkor még a második világháború óta alig 11 év telt el, az akkori zsidóellenesség itt újra lángra kapott, és az ÁVO elleni harc formájában újjáéledt. Szó sincs arról, hogy ez marginális jelenség lett volna. Az ÁVH részéről már csak egy, de rájuk nagyon is jellemző gyalázatos cselekedetre futotta ezekben a napokban. Az október 25-i, Kossuth téri mészárlásról van szó, ahol az ávósokkal együttműködve volt ’partizánok’, ’spanyolosok’ és más szélsőbalos söpredék nyitott tüzet a békésen felvonuló tömegre. Az egykori túlélők, akikkel beszélgettem erről a napról, általában azt emelték ki, hogy mindenhol elszórva, de a pergőtűz alatt a levegőben röpködve is emberi végtagokat láttak, mivel a kommunista véglények (és a szovjet harckocsizók is) nagyobb kaliberű géppuskákat használtak. Az ezen események után végképp elszabadult indulatokon, a Köztársaság téri darabolós pogromon, a körúti lincseléseken, a pártházostromok brutalitásán nem csodálkozhat senki.
Egyetérteni nem lehet ezekkel a dolgokkal, de érteni lehet őket. Megvan az oksági sorrendje az eseményeknek, amik idevezettek, és mindig az ÁVH volt, ami átlépte a következő határvonalat. A Kossuth téri gyalázat megszervezője egyébként nemzeti büszkeségünk, a babaarcú és behízelgő modorú Dobrev Klára nagyapja, Apró Antal volt. Ilyen sokoldalúan képzett famíliával, mint ez az Apró-Dobrev-Gyurcsány család, nem sok ország dicsekedhet. Három egymást követő orgyilkos nemzedék, ez azt hiszem már világszínvonal. Az első a magyar hazafiakat mészárolgatja, a második (külkereskedőnek álcázva) a pápa orgyilkos merénylőjét képezi ki, a harmadik pénzügyi csődbe visz egy országot, és szintén a hazafiakat löveti. És a családból aki már meghalt, az ágyban párnák között, a többiek pedig szabadlábon, felelős beosztásokban. Talán a Kim Ir Szen família tudja még ezt a ’teljesítményt’ felmutatni, de a többiek a fasorban sincsenek.
Az 56-os felkelés meghamisításának egy másik lényeges eleme Nagy Imre és az ún ’reformkommunisták’ szerepének mértéktelen eltúlzása. Valójában ők szinte semmilyen érdemi szerepet nem játszottak az eseményekben. Ez egy Parlamentbe szorult, teljesen elszigetelődött, egymás ellen intrikáló csoport volt, akivel egy idő után senki sem tárgyalt. Azért ismerjük csak viselt dolgaikat, mert a rádió elfoglalása után az adást átkapcsolták a Parlamentbe, és így a valósággal köszönő viszonyban sem levő üzeneteikkel telekürtölhették az étert.
Ennek egy jellemző példája a szovjet invázió megindulásakor hangzott el: ’Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van’. Egyrészt semmilyen csapataik nem voltak, másrészt a kormány már régen eliszkolt. Akik valóban harcban álltak, azok a felkelő csoportok voltak, de ők Nagy Imrével és bandájával szóba sem álltak. A legarcátlanabb hazugság az, amit a mai bolsevikok egy része sugall, hogy az egész felkelés a reformkommunisták vezetésével zajlott, és csupán a kommunizmus megjavítására, emberarcúbbá tételére törekedett. A történelem kereke azokban a napokban már messze túlfutott a retrográd kommunizmuson, de az ’írólázadáson’, és a Petőfi Körön is. Nincs értelme a ’ha’-val kezdődő mondatoknak, de abban biztos vagyok, hogy amennyiben a szovjetek futni engednek minket a szocialista táborból, akkor bármilyen rezsim is következik, a kommunizmus írmagját is kiirtották volna az országból. A tömegek dühe korántsem csillapodott le.
A ’nagy hős’ Nagy Imréről csupán annyit lehet elmondani, hogy miközben a sztálinizmus valamiféle nemzeti sajátosságokkal átszőtt, emberibb változatát keresgélte (ami természetesen csak az álmokban létezik) aközben kemény összetűzésbe került sokkal realistább elvtársaival, akik gyorsan megmutatták neki, hogy merre van a kommunista túlvilág. Őt nemzeti hősnek beállítani a történések teljes félreértése. A felkelés leverése utáni megtorlások során a legsötétebb lumpenproli réteg került elő a történelem latrinájából. Marosán, Biszku, Münich és társaik primitivitását és sötét vérszomját semmi sem tudja felülmúlni a hazai megtorlások történetében. Ezek a bűnök nemcsak megtorlatlanok, de jórészt feltáratlanok is. A szégyenletes Pető-Kónya-vita, vagy a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvény megtorpedózása örökre elvette a lehetőséget attól, hogy legalább minimális mértékben igazságot szolgáltasson a társadalom. Bauer Miklós és társai a pihepuha ágyból szenderültek át (remélhetőleg) a pokol tüzére.
Az áldozatokat és hozzátartozóikat újra letaposta a valóság. De egyben biztosak lehetünk, ezeket a történéseket ilyen fázisban soha nem zárja le az emlékezet. Újra előkerülnek, amint a történelem más irányt vesz.
Szende Péter – Kuruc.info