„Míg éltél, szerettünk, míg élünk, nem felejtünk.” Ilyen és hasonló mondatokkal búcsúztatják az elhunytakat a temetéseken. A szavak azonban valójában soha nem lesznek képesek visszaadni azt a fájdalmat, amit ilyenkor a gyászoló érez.
Mégis mondanunk kell valamit nekünk, kívülállóknak, amivel kifejezzük számára az együttérzésünket. Vajon hogyan tegyük? Hogyan viszonyuljunk a másik fájdalmához? Nem egyszerű, hiszen sokszor zavarunkban nem tudjuk, mi lenne a helyes.
Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy a halál – bár régen az élet természetes részének tekintették – mára tabu téma lett. Érthető, hogy sokszor fogalmad sincs, a részvétnyilvánításon túl mit is mondhatnál, ha egy barátod, ismerősöd közli veled: elhunyt valakije. Ezért előfordulhat, hogy olyan dolgokat is kiejtesz a szádon, amivel nemhogy megkönnyíted a gyászát, hanem még nehezebbé is teszed a számára.
1. „Legalább hosszú élete volt!”
Ettől a gyászoló úgy érezheti, hogy elbagatellizálod a veszteségét. Hiszen attól, hogy magas kort élt meg az illető, a hozzátartozónak még ugyanúgy fájdalmas a halála. Ezért jobb, ha nem ezzel akarod vigasztalni, különben könnyen érzéketlennek tűnhetsz. Az sem túl jó ötlet, ha azzal jössz, mennyivel fiatalabban halt meg valaki az ismeretségi körödben, hiszen az illetőt most csak a saját szerette érdekli. Hidd el, ő is tudja, hogy a magas kor nem mindenkinek adatik meg, de ettől még nem lesz kevésbé elkeseredve.
2. „Én is borzalmasan kiborultam, amikor meghalt a nagypapám!”
Sokan ilyenkor felidézik a saját halállal, gyásszal kapcsolatos élményeiket. Ez érthető, de ha emellett nem hallgatod meg a gyászolót, úgy fogja érezni, a részvétnyilvánításod nem róla, hanem csakis rólad szól. Persze a közös fájdalomban osztozás is közelebb hozhat benneteket, csak figyelj oda, hogy a saját élményeid mesélése ne váljon öncélúvá! Hallgasd meg a másikat, mert sokat segíthet neki, ha kibeszéli magából a fájdalmát!
3. „Rossz lehet, hogy olyan ritkán tudtad meglátogatni!”
Ne kelts bűntudatot senkiben, aki most vesztett el valakit! Akkor sem, ha úgy érzed, hogy lenne oka a lelkiismeret-furdalásra. Egyrészt sosem látsz bele teljesen senki helyzetébe, ezért nem tudhatod, miért viselkedett úgy, ahogy. Másrészt ilyenkor az emberek többsége úgyisautomatikusan elgondolkodik azon, vajon mindent jól csinált-e. Az viszont már nem változtat a történteken, hogy nem találja meg a lelki békéjét, csak őrli magát.
4. „Tudom, mit érzel, nekem is most halt meg a kutyám!”
Tilos a közelmúltban elvesztett kisállatod halálával példálózni, válaszul a másik anyjának vagy nagyanyjának a halálhírére! Akármennyire is családtagnak érezted az állatot,egy gyászolónak ezt a példát felhozni nem csupán morbid, de őrületesen nagy tapintatlanság is. Bárhogy is szereted az állatokat, a kettőt nem lehet egy kalap alá venni.
5. „Részvétem apukád halála miatt. Nahát, milyen szépek a rózsáid!”
Ne próbálj gyorsan „lapozni” és letudni a másik veszteségével való szembesülést, csak azért, mert fogalmad sincs, mit mondhatnál a részvétnyilvánításon túl! Ezt a gyászoló érdektelenségnek érezheti. Talán a legjobb, amit tehetsz, ha türelmesen meghallgatod, még akkor is, ha túl soknak tűnik a „nyavalygása”.
Mert „vannak, akik a szavaktól könnyülnek”, ahogy Szabó Magda mondta. Ha pedig netán elérzékenyülsz a hallottakon, ne szégyelld a könnyeid! Tudom, hogy a mai világban nem divat kimutatni az érzéseinket, de hidd el, az érintett nem gyengének, hanem együttérzőnek fog tartani azért, amiért átérzed a fájdalmát.
Ha pedig végképp nem tudod, hogy mit mondj, csak légy a másik mellett, ha ezt igényli! Egy érintés, egy ölelés néha sokkal többet jelent a szavaknál.