A horribilis jövedelmekkel és profittal rendelkező pénzügyi intézmények mögött nagyjából háromszáz dúsgazdag család áll, így a gazdasági és ezáltal a politikai világhatalom, burkolt és rejtett világkormányzás lehetősége nem pusztán gyerekes képzelődés, hanem reális veszély vagy már részben valóság.
E globális pénzügyi körök immáron a vezető politikai nagyhatalmakra is hatást tudnak gyakorolni, sőt lassan az irányításuk alá veszik azokat.
A demokráciára leselkedő veszély nem elsősorban belülről, az államokon belülről érkezik, hanem kívülről.
A demokráciák természetes és szerves egységei a nemzetállamok, ám meggyőződésem, hogy a demokráciára leselkedő veszély nem elsősorban belülről, az államokon belülről érkezik, hanem kívülről: az államok felett álló, globálisnak, másképpen kozmopolitának nevezhető érdekcsoportok felől, amelyek nem feltétlenül megszüntetni akarják a demokrácia intézményeit, hanem felhasználni saját céljaik érdekében. Ebben az esetben a demokrácia alárendeléséről, egy nagyobb egységbe való betagozásáról van szó. S nyilvánvaló: ha a demokrácia egy föléje kerülő, ellenőrizhetetlen világelitnek az alárendeltjévé válik, akkor az a demokrácia kiüresedését, sőt megszűnését jelentené.
A demokrácia fölé kerülő hatalmak azok a világ pénzügyi forgalmát és kereskedését, a tőzsdei mozgásokat, a hitelminősítő intézeteket, hedge fundokat, illetve a hatalmas multinacionális cégeket irányító globális pénzügyi körök lehetnek – s már félig azok is –, amelyek függetlenek minden demokratikus eljárástól, demokratikus kontrolltól, a sajtó és a média nyilvánosságától, az elszámoltathatóságtól, ugyanis természetüknél fogva rejtőzködnek és szervezetileg-intézményileg nehezen megnevezhetőek. Márpedig ha egy nagyon befolyásos világhatalmi kör nem intézményesedik – legfeljebb közvetve –, akkor demokratikus eszközökkel nem ellensúlyozható, hiszen működése nem transzparens és nem számon kérhető, miként az a demokráciákban alapkövetelmény.
Az erőforrások, illetve az ezzel szorosan összefüggő vezető hatalmi pozíciók meg-, illetve visszaszerzéséért folytatott küzdelem két formában is megjelent az utóbbi két évtizedben. Egyfelől az Egyesült Államok vezető nagyhatalmi státusának megnyirbálására törnek a régi és új, illetve újjáéledő nagyhatalmak, mint például Oroszország, Brazília, India, másfelől az államszocialistából államkapitalistává váló Kína. A világ többpólusú lett, s a két régi vezető régió, az Egyesült Államok és Nyugat-Európa – immáron Európai Unió – e versenyben némileg hátrányba került, amelyet fokozott erőfeszítéssel igyekeznek ledolgozni. Amíg a szabadpiaci alapon működő USA-t az állandó túltermelési és hitelezési válságok fenyegetik, addig Európát a szociális és jóléti állam kifulladása, az elerőtlenedés.
A vezető nagyhatalmi pozíció megszerzése mellett viszont van egy másik verseny is, ami kevésbé látszik és kevésbé tetten érhető. Kiindulópontja ennek, hogy a globálissá vált hitelezési-pénzügyi-banki folyamatok – nem kis részben az internetalapú számítógépes összekapcsolódás által is – kölcsönös függőségbe hozták a multicégeket, a pénzintézeteket és hedge fundokat, s nem utolsósorban az országok költségvetéseit. Immáron másodpercek alatt cserélnek gazdát száz- és ezermilliárdok, jutnak csődbe cégek és adósodnak el országok, leértékelődnek nemzeti valuták és államcsődök következhetnek be. E körülmények között, hozzátéve ehhez a transzparencia és a demokratikus nyilvánosság hiányát, nemzetek és államok felett és között álló pénzügyi csoportok tehetnek és tesznek szert elképesztő mértékű vagyonokra és ezáltal országok feletti, másképpen szólva demokráciák feletti hatalomra.
A legnagyobb cégek és pénzügyi intézmények forgalmai és nyereségei messze túlhaladják a kisebb országok éves állami költségvetését, s akkor már jól látjuk, hogy gazdasági oldalról megkezdődött a nemzeti keretek között működő demokráciák alárendelődése egy magasabb hatalomnak, uralmi egységnek, ami túl van a politikán.
A zürichi székhelyű Federal Institute of Technology a világ mintegy 43 ezer transznacionális vállalatáról végzett átfogó vizsgálatot, s megállapította, hogy pusztán 147, egymással szoros kapcsolatban álló cég – döntően bankok – birtokában van a világ nagyvállalatainak 40 százaléka. Ráadásul a horribilis jövedelmekkel és profittal rendelkező pénzügyi intézmények mögött nagyjából háromszáz dúsgazdag család áll, így a gazdasági és ezáltal a politikai világhatalom, burkolt és rejtett világkormányzás lehetősége nem pusztán gyerekes képzelődés, hanem reális veszély vagy már részben valóság.
További fejlemény, hogy e globális pénzügyi körök immáron a vezető politikai nagyhatalmakra is hatást tudnak gyakorolni, sőt lassan az irányításuk alá veszik azokat. Ezt megakadályozandó, úgy tűnik, e nagyhatalmak igyekeznek egyfajta kiegyezést (deal) kieszközölni a nemzetek felett álló pénzügyi körökkel, s mindez hatványozottan igaz az Egyesült Államokra, kisebb mértékben az Európai Unióra.
Az USA az utóbbi húsz évben látványos veszteségeket szenvedett el: először a G. W. Bush-éra alatt külpolitikai szempontból (Irak, Afganisztán), másodszor a 2008-ban éppen náluk kitört pénzügyi-banki válság nyomán, amelyet a jegybank szerepét eljátszó, ám magántulajdonban lévő Federal Research fedezet nélküli pénznyomtatással igyekezett megoldani, utóbbi viszont még tovább növelte az informális, vezető pénzügyi körök befolyását és hatalmát az Egyesült Államokban és közvetve az egész világon.
Az Államoknak nem pusztán a politikai tekintélye ingott meg az elmúlt években, hanem – s ez számukra még fontosabb és még fájóbb – a dollár világ-devizatartalék szerepe is megingott. Ennek következtében – fogalmazzunk finoman – az USA nem áll ellent azoknak a támadásoknak, amelyek a három nagy hitelminősítő, más pénzügyi alapok és intézmények részéről érik az eurót mint devizatartalék szempontjából rivális fizetőeszközt. (S a készülődő USA–EU kereskedelmi és beruházási egyezmény, a TTIP sem feltétlenül az európai érdekeket állítja középpontba…)
Késhegyre menő küzdelem zajlik tehát a vezető pénzügyi, gazdasági és ezen keresztül politikai pozíciókért, ami akár a hagyományosan szoros euroatlanti együttműködést is gyengítheti, miközben az USA és Európa mellett további szereplők is jelen vannak és beavatkoznak a hatalmi küzdelemben, mint a már említett Kína, Oroszország, India, Brazília. Kevéssé feltűnő azonban, hogy éppen a pénzügyi-hitelezési verseny kényszerei hozzák egyre inkább döntőbírói szerepbe a félig nyílt, félig rejtőzködő globális pénzügyi köröket.
E körök azáltal diktálhatnak még a nagyhatalmaknak vagy az EU-nak is, mert egyrészt nélkülük nem valósítható meg a centrumpozíció, másrészt, tágabb összefüggésben, bármikor képesek arra, hogy kisebb országokat döntsenek be, kényszerítsenek államcsődközeli állapotba, amivel viszont dominóeffektust tudnak elindítani.
Ha a globális piac megkaparintja magának az államot, akkor a demokrácia is az övé lesz, azt tesz vele, amit akar. Leginkább azért őrzi meg a demokratikus eljárásokat (a demokratikus formákat), hogy a tömegeknek igazolja vele az egyébként korántsem demokratikusan meghozott döntéseit. A demokrácia létét tehát nem elsősorban alulról, hanem kívülről és felülről veszélyeztetik. Méghozzá nem az állampolgárok, hanem a globális befolyásra és hatalomra törő, működésükben a legkevésbé sem demokratikus pénzügyi-gazdasági szerveződések.
Ami létében nem demokratikus, miért is akarna demokráciát?
Fricz Tamás – Magyar Idők