Térjünk vissza pár szóra a pénteki harag napjára, a Jobbik nagyszabású tüntetésére, amelynek eredeti szándéka szerint le kellett volna lepleznie a félelem rendszerét, a borzalmas narancsdiktatúrát.
A harag napján ugyanis – ma nagyon-nagyon engedékenyen keltünk fel – másfél ezer ember vett részt. Ebből úgy kétszázan a Jobbik és a közreműködő baloldali pártok országos politikusai, illetőleg közvetlen családtagjai, parlamenti munkatársai, kártyapartnerei, szomszédai és gyermekkori szerelmei. Néhány százan vidéki jobbikosok, önkormányzati képviselők, ezek családtagjai, kártyapartnerei, szomszédai és gyermekkori szerelmei. Olyan emberek, akik politikai, egzisztenciális értelemben függnek Vona Gábortól, és minden valószínűség szerint párttagok, nem pedig szimpatizánsok.
Derűsen figyelem, ahogyan a méretes pofára esésre a jobbikos sajtó napok óta megpróbál valamiféle választ adni. Az első magyarázat a legjobb, egyszersmind a náci cicapártra leginkább jellemző: azért voltak ennyien, mert az emberek rettegnek a fideszes diktatúrától, nem mertek elmenni. Na, persze. Még a valódi diktatúrákban, sőt, csak azokban akadnak ezrek, tízezrek, akik pillanatok alatt felduzzasztják az elégedetlen tömeget – mondom, az igazi diktatúrában, mert aki beszopja, hogy ez itt az lenne, éljen csak egy kurta esztendőt diktatúrában, aztán majd utána beszélgessünk el, hogy van-e szólás-, sajtó- és lelkiismereti szabadság a Fidesz vezette Magyarországon.
Nem kevésbé mókás a másik kifogás: esett az eső, ráadásul a péntek munkanap, ezért mentek el olyan kevesen. Nyilván. Csakhogy esőben is születtek már nagy dolgok, gondoljunk 1848. március 15-ére, a forradalom haza is ment ebédelni, mégis mekkora durranás lett a vége. Szóval, ez sem érv: ha olyan nagy volna az elégedetlenség, a jobbikosok dacolva a gomolyfelhőkkel, hurrikánnal, tornádóval, földrengés közepette, vulkánból kiömlő láván korcsolyázva is kimennének az utcára, azon kívül megkötöznék a főnöküket, felpeckelnék a száját, és sorozatosan dezertálnának munkaidőben, csakhogy kezdődjék végre a forradalom. Végezetül azt írta valamelyik lágyagyú, hogy szegény Jobbiknak nincs pénze buszokra, nem tudták szervezetten szállítani az embereket, azért voltak csak ennyien.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Már csak azért is, mert a jobbikos politikai folklór része, hogy a Békemenetekre helypénzért szedték össze az embereket, hogy kötelezően kivezényelték őket, és hogy nem volt ott 400 ezer ember.
Véletlenül ott bábáskodtam a Békemenet születésénél, ezért első kézből bocsáthatom közre tapasztalataimat.
Először is: a Békemenetet nem szervezte senki. Hat közéleti személyiség, Bayer Zsolt, Bencsik András, Csizmadia László, Fricz Tamás, Stefka István és Széles Gábor indította el az egészet. Egyszerűen meghirdettük a Magyar Hírlapban és a Demokratában, hogy elindul a menet, és csatlakozzon, akinek kedve van. A kezdeményezést többen kockázatosnak találták, és előzetesen arról beszéltek, hogy a kormánynak nagyon kínos lesz, ha csak pár ezer ember gyűlik össze (mondanom sem kell, hogy ugyanezen emberek ma már ájult csodálattal beszélnek a Békemenetről, de semmi baj, mindenkinek joga van a saját tévedéseihez).
Bevallom, én sem hittem, hogy ekkora tömeg gyűlik össze. Minden ellenünk szólt. Először is: január 21-e hideg téli nap volt. Másodszor: nem valamely ellenzéki párt, hanem a kormány mellett kellett tüntetni abban az országban, ahol kormány mellett nemigen szokás tüntetni. Harmadszor: a szervezők lelkesedésén kívül semmink nem volt, hazugság, hogy a Fidesz busszal szállította az embereket, hazugság, hogy pénzt osztogattak a részvételért. Ennyi pénz egyébként sincs a világon, ha nem hiszed, adj pénzt a Parlamenttől a Hősök teréig kígyózó embertömegnek, hidd el, nagyon gyorsan kiürül a pártkassza.
De dacára hidegnek, kormánypártiságnak, pénzhiánynak, irdatlanul sok ember gyűlt össze. Emlékszem, ahogyan ballagtunk az Andrássy úton a találkozó helyszínére, már az Oktogonon alig fértünk el, de a körönd után szó szerint haladni sem lehetett. Jobbra, balra ismerősök köszöntgettek, ismeretlenek ölelgettek, és csak gyűlt, gyűlt a tömeg. A hírre, hogy Magyarországot éppen ki akarják végezni az unióban, hogy inog a miniszterelnök széke, egyszerre megjelent a magyar nemzet a maga lefegyverző tisztaságában, méltóságában.
Mert ott egy hangos szó nem hangzott el. Ott senki nem foglalkozott a másként gondolkodókkal. Csak menetelt és énekelt a több százezer ember, és valamennyien azt éreztük, hogy a mi ellenünkben nem lehet Magyarország sorsáról dönteni (ez azóta is így van).
Szorosan a transzparens mögött, Stefkáék mögött haladtam, amikor váratlanul eszembe jutott, hogy találkozót beszéltem meg György Attila csíkszeredai író barátommal, de némiképp elsodortak az események. Éppen elhagytuk az Operát, amikor felhívtam. „Merre vagytok?” – kérdeztem. „Hát, itt álldogálunk a Hősök terén” – válaszolt Attila. „Amerre a szem ellát, minden tele van emberekkel, el sem tudtunk indulni.”
Arra is emlékszem, hogy a Kossuth téren Bencsik András és Bayer Zsolt egy dobogón állva arra kérte az embereket, hogy húzódjanak el, mert mögöttük újabb tízezrek érkeznek. Szó szerint órákig hömpölygött a tömeg, egyszerűen nem volt vége az emberáradatnak.
Én nem tudom, hányan lehettünk aznap. Azt sem tudom, lelkes társaságok összedobtak-e pénzt, hogy bérelt busszal jöjjenek a fővárosba. Azt viszont tudom, hogy életemben ennyi embert még nem láttam együtt. És azt is tudom, hogy számháborúzni csak a vesztesek szoktak. Teljesen mindegy ugyanis, hogy 400 ezren vagy csak 279 ezren vonultunk utcára. A lényeg az, hogy a kormány hívei birtokba vették az utcát, és mindmáig uralják is. Amíg a legnagyobb ellenzéki párt a szövetségeseivel együtt másfél ezer elégedetlent képes felmutatni… Ennél is fontosabb, hogy a Békemenet után enyhült a szorítás, és Brüsszelben is megértették: a magyar kormánypártiak nélkül, helyett nem generálhatnak semmiféle hazánkat érintő változást. Ha jobban tetszik, a puccskísérlet megbukott, pedig már berúgták a motort, megkezdődtek az előkészületek egy Majdan-típusú hatalomátvételre.
A Békemenet szétzúzta a reményeiket. Kiderült, hogy mi vagyunk többen. Ahogyan pénteken is kiderült. Nem mellesleg pedig az is világosan látszik ország-világ előtt, hogy az eredeti küldetését eláruló Jobbik és LMP már csak néhány embert képes megmozgatni, míg a Fidesz hívei – hóban, fagyban, kormányon, ellenzékben, saját pénzen – százezrével tódulnak utcára, ha úgy érzik, veszélyben a haza.
Mindezzel szabad vitatkozni, persze. Csak a helyzet az, hogy két ciklus óta Orbán Viktor tematizálja a hazai közbeszédet, az ellenzéknek nemhogy ötletei, de szemmel láthatóan önmagukat vállaló, valamilyen közös érték nevében fellépő hívei sincsenek. Az ellenzéknek egyetlen esélye maradt: meg kellene érteniük, miért nem őket, hanem a Fideszt választják ciklusról ciklusra az emberek. Erről az alapról kellene indítaniuk, aztán ajánlatot kellene tenniük a választóknak, amely nyomokban saját ötleteket is tartalmazhat.
Mert mit is jelent ma jobbikosnak vagy elempésnek lenni? Ugye-ugye. Semmi mást, mint Orbán Viktor ellenében határozni meg magunkat.
Ezzel az elmés programmal azért nem lesz könnyű, előre szólok.
Forrás: Szentesi Zöldi László 888.hu