A Szovjetunió bukása óta a kommunizmus oroszországi (és nemzetközi) mérlegét többé-kevésbé diszkrét hallgatás övezi.
100-150 millió halott! Különböző források ennyire becsülik annak a globális társadalomátalakító kísérletnek az emberéletekben mért árát, amely a „nagy októberi szocialista forradalommal” vette kezdetét.
A Szovjetunió bukása óta a kommunizmus oroszországi (és nemzetközi) mérlegét többé-kevésbé diszkrét hallgatás övezi. Az utolsó jelentős elemző munka a témában két évtizede jelent meg Stéphane Courtois francia történész és szerzőtársai jóvoltából.
Trockij szerint Lenin mondta azt, hogy „vérfürdő nélkül nincs forradalom”. Az államkommunizmus oroszországi gyakorlata tragikus módon igazolta szentenciáját. A szovjet hatalom 1917. december 20-án létrehozza „az ellenforradalom, a spekuláció és a szabotázs” elleni harcra szánt titkosrendőrségét, a Csekát, élén a nép által a Hóhér becenévvel illetett Feliksz Dzerzsinszkijjel. 1918-ban megjelennek az első koncentrációs táborok. Az első haláltábor az Arhangelszk melletti Kolmogoriban nyílt meg 1921-ben, és „egyetlen célja a foglyok fizikai megsemmisítése volt”, írja Mihajlo Mihajlov, az egyik első jugoszláv disszidens értelmiségi a Moszkvai nyár (Leto moskovsko, 1964) című esszéjében.
Összehasonlításul: a „cári önkény” 88 éve alatt (1821–1908) 997 bűnözőt végeztek ki, a „népuralom” 6 éve alatt (1917–1923) 1 millió 861 ezer 568 ellenzékit. A Kreml 1923-ban közzéteszi 65 koncentrációs tábor listáját. Három évvel később a szovjet btk. „ellenforradalminak” minősít a „hatalom gyengítését” célzó minden „tettet” vagy „tétlenséget”. Ez a definíció, amelyet Szolzsenyicin idéz az A Gulag szigetcsoportban, lehetővé teszi a megtorlás korlátlan kiszélesítését.
A GPU 1933. november 28-i körlevele intézkedik „a javíthatatlan lusták, henyélők és szimulánsok” távoli északi táborokba való küldéséről. 1934. október 27-én a koncentrációs táborokat az NKVD fennhatósága alá helyezik, amely ezáltal állammá válik az államban. Az 1935. április 7-i törvény lehetővé teszi a gyermekek halálra ítélését 12 éves koruktól. Lényegében a Gulag lesz a Szovjetunió legvirágzóbb intézménye, ahol 1930-ban még csak másfél millióan raboskodtak, 1941-ben viszont már 13,5 millióan, 450 táborban – köztük külföldiek, spanyol republikánusok (például a legendás El Campesinó, aki miután Vorkutáról megszökött, Élet és halál a Szovjetunióban címmel Párizsban megjelentetett memoárjában leplezte le a táborrendszer rémségeit), német kommunisták és sok nő.
1937-ben a putmalagi szektorban egy speciális tábort hoztak létre a „népellenségek” mintegy hétezer női hozzátartozója fogva tartására. A táborokban rettenetes körülmények uralkodnak. A deportáltak egyharmada raboskodásuk első évében meghal a nélkülözések és a kegyetlen bánásmód következtében. 1940-re csaknem teljesen eltűntek az 1936-ban érkezett rabok. Robert Conquest, a szovjet Gulag-rendszer egyik legnevesebb nyugati szaktekintélye szerint a halálozási ráta évente átlag tízszázalékos (1938-ban húszszázalékos) volt a táborokban.
A bolsevik forradalom – a francia jakobinus mintát követve – elkezdi felfalni saját gyermekeit is. A tisztogatási hullám nagyon hamar általánossá válik, és senkit sem kímél. Az 1934. január–februári XVII. kongresszuson megválasztott központi bizottság 139 tagja és póttagja közül 98-at letartóztatnak és kivégeznek. Tuhacsevszkij marsall 1937. június 11-i kivégzése jelt ad a hadsereg vezetésének lefejezésére: a tábornokok 90 százalékát, az ezredesek 80 százalékát agyonlövik, összesen harmincezer főtisztet és tisztet (a Vörös Hadsereg káderállományának felét). Gyakran ugyanez a sors vár a „hitlerista ügynököknek” nyilvánított katonatisztek családtagjaira is. Tuhacsevszkij feleségét és két fivérét ugyancsak kivégzik, kiskorú lányát a nagykorúsága elérése után deportálják.
A vörösterror dühöngésének csúcsidőszakában (1937 januárja és 1938 decembere között) hétmillió főt letartóztatnak és deportálnak, egymilliót kivégeznek, miközben a börtönökben és táborokban két és fél millióan veszítik életüket. A háború kirobbanása ürügyet szolgáltat egyes „fasisztának” minősített nemzeti kisebbségek megtizedelésére. Litvániában, ahol a megtorlás majdnem félmillió embert sújt (a lakosság 17 százalékát), 1941. június 14-én egyetlen nap alatt 40 ezer férfit, nőt és gyermeket deportálnak. Az 1,2 millió lakosú Észtországban 60 ezren halnak meg a deportálások során, köztük 9 ezer 21 éven aluli fiatal. A Volga menti német autonóm köztársaságot megszüntetik, 600 ezres lakosságát Szibériába deportálják, akárcsak később a kalmüköket, a csecseneket, az ingusokat, a krími tatárokat.
A legnagyobb emberveszteséget azonban Ukrajna szenvedi el. 1926-ban még 31,5 millió ukránt tartottak számon, az 1939. január 17-i népszámláláskor már csak 28 milliót, noha a természetes népszaporulat alapján legalább 39 millióan kellett volna lenniük. A 11,5 milliós hiány mindenekelőtt a „Kreml farkasa”, Lazar Kaganovics által levezényelt kuláktalanítás és kollektivizálás, és az így mesterségesen kiváltott éhínség (holodomor 1932–33) rovására írandó. Ukrajnában gyakran került sor tömegmészárlásokra is. 1937 és 1939 között egyedül Vinnyica városában 12 ezer áldozatot követelt a vörösterror. A németek elől visszavonuló Vörös Hadsereg katonái legalább 80 ezer ukránt öltek meg. Az 1945 és 1956 közötti időszakban az ukránok aránya gyakran meghaladta az 50 százalékot a Gulagon. Helyhiány miatt nem folytatom, de mementóként talán ennyi is elég volt…