Rövid németországi látogatását kihasználva az amerikai elnök október 18-án, pénteken Berlinben nemcsak Olaf Scholz-cal, hanem Emmanuel Macronnal és Keir Starmerrel is tárgyalt az ukrajnai háborúról. A Le Monde beszámolója szerint Washington, Párizs, London és Berlin egyelőre nem jutott közös nevezőre, viszont az USA korábbi álláspontját feladva már nem ellenzi Ukrajna meghívását a NATO-ba.
Sőt, a lap „egy névtelen európai diplomatától” megtudta: ha Kamala Harris, a Demokrata Párt jelöltje nyeri az amerikai elnökválasztást, feltételezhető, hogy Joe Biden már az átmeneti időszakban megkezdi a bővítés előkészítését.
Ebben a pillanatban nehéz eldönteni, mennyire komolyanvehető ez az állítás. A névtelen diplomaták gyakran vagy a szerző fantáziájának szüleményei, vagy olyan „szivárogtatók”, akik 1) üzenni akarnak, illetve a reakciókra kíváncsiak; 2) befolyásolni akarnak valamit vagy valakit; esetleg 3) egyszerűen szeretnek szerepelni.
Most tegyük fel, hogy az illető valóban létezik, és nem egy „mutogatós bácsi”.
Akkor ami az első lehetőséget illeti, nem annyira a nyugati közvélemény, mint inkább Kína, India és az el nem kötelezett országok reakciója lehet érdekes a Le Monde forrása és a mögötte álló szervezet(ek) számára. De azoké a NATO-tagoké is, amelyek állam- és kormányfői nem voltak ott Berlinben.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a cikk Németországé mellett a magyar és a török tiltakozását emeli ki az ukrán csatlakozás akadályaként – Szlovákiáét nem.
Berlin szabad akarata valójában olyan, mint az állítható hosszúságú póráz: egyszer hosszabb, másszor rövidebb, de mindig kötve van, méghozzá az USA-hoz, szóval ezzel nem érdemes foglalkozni. Viszont Ankara álláspontjáról emlékeink szerint eddig nem nagyon esett szó, holott annak lényegesen nagyobb súlya van a miénkénél. Ez kiderült már a Svéd- és Finnország felvétele körüli hercehurca során is.
Akkor egészen biztosan volt valamiféle koordináció Hazánk és Törökország között, viszont Ankara valójában a saját pecsenyéjét sütögette, és amint sikerült jó üzletet kötnie az USA-val, hozzájárult a bővítéshez. A magyar kormány így egyik pillanatról a másikra magára maradt, s hiába igyekezett szépíteni a helyzetet, a valóság az, hogy kénytelen volt kapitulálni.
Tartunk tőle, hogy ez megismétlődhet. És biztosan lapul még egy terjedelmes lista Erdogan követeléseiről valamelyik ankarai fiókban, ami most előkerülhet, hogy aztán egy másik névtelen diplomata eljuttassa a sajtóhoz…
A második lehetőség számos variációt kínál. Lehet a címzett maga a német kormány, és személy szerint Olaf Scholz is.
Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdoğan a nyugati fősodor szemében diktátorok, akikkel nem túl hízelgő egy lapon szerepelni, különösen, ha Ukrajna támogatásáról van szó. A német kancellárnak tehát el kell döntenie, melyik brancshoz akar tartozni: a „szabad világ” védőihez vagy a Putyinnal és Kínával kacérkodó autoriter vezetőkéhez?
De egy vadabb fogatókönyv is elképzelhető! Bár az köztudott, hogy az Egyesült Államok választópolgárait nem nagyon érdekli a külpolitika, az ukrajnai háború hatásait a bőrükön érzik – vagy legalábbis sokan érezni vélik. Nem kizárt tehát, hogy a nyilatkozó a kampányba akart egy kicsit „belenyúlni”.
Gondoljunk csak bele: az állítás az, hogy Kamala Harris győzelme esetén Joe Biden még idén megkezdi Ukrajna felvételének előkészítését. Vagyis megkísérti a sorsot. Azt ugyanis minden hírfogyasztó tudhatja a világon, hogy Oroszország bármire kész lenne az ukrán NATO-tagság megakadályozása érdekében.
A Le Monde cikke éppen ezért kapóra jöhet Donald Trump stábjának, hiszen alátámasztja azt a republikánus állítást, amely szerint a demokratáknak fontosabb Ukrajna jólléte, mint az amerikaiaké, és el kívánják mélyíteni a háborút, amiből Trump viszont mielőbb ki akar lépni.
bekezdesek.hu