Képzeljük el például azt a szituációt, hogy összetalálkozunk egy emberrel, aki első pillanatban teljesen normálisnak tűnik. Például nem őrjöng, nem állítja magáról, hogy ő Napóleon, sőt még azt sem, hogy éppen tegnap találta fel egyszerre az örök élet elixírjét és a rák ellenszerét.
Szóba elegyedünk, kvaterkázunk, kávét kérünk, s ebben a nem várt pillanatban a mi emberünk hosszan belemélyed a kávéscsészéjébe, s elgondolkodva így szól: – Milyen szép, élénk rózsaszín színe van ennek a kávénak…
Az első reakciónk ebben a pillanatban ugye az, hogy viccet feltételezünk. Nem valami túl jó, túl szellemes viccet, de viccet, és udvariasan felnevetünk, hogy haha, aztán rábökünk a fekete ingünkre és azt mondjuk, „ez meg fehér”.
Ha ezt követően emberünk értetlenkedve néz ránk, s kifejti abbeli véleményét, miszerint nem igazán érti, miért mondjuk a fekete ingünkre, hogy fehér, hacsak nem akarunk viccelni ővele, ellenben a kávé tényleg gyönyörű és szokatlanul élénk rózsaszín, nos, akkor már eléggé nehéz és kínos helyzetben találjuk magunkat. Persze még teszünk egy bátortalan kísérletet, miszerint „de hát ez kávé, fekete kávé, a nevében hordozza a színét”, ám ha emberünk továbbra is ragaszkodik a maga rózsaszínjéhez, akkor nincsen tovább.
Akkor elfogynak az érvek.
Akkor az marad, hogy a): a mi emberünk elmebeteg, b): a mi emberünk viccel, és valahol van egy kandi kamera, c): a mi emberünk kóros hazudozó, aki minden értelmezhető ok nélkül is hazudozik, ráadásul teljes képtelenségeket.
Pontosan ilyen helyzetbe hozott bennünket Varju László, a DK nevű válogatott alelnöke és szertárosa. Varju László azt találta mondani, hogy szerinte 2006-ban, a Gyurcsány-kormány idején demokrácia volt és szabadon lehetett tüntetni, míg erre most nincs lehetőség.
Marad az „a”, vagyis elmebeteg, és a „c”, vagyis kóros hazudozó és/vagy gazember.
Nagyon nehéz Varju és a DK esetében biztosat mondani, itt hosszabb vizsgálatra lenne szükség a diagnózis felállításához. Patella-reflex, szemfenékvizsgálat, Rorschach-teszt, Szondi-teszt, amelynek során például Gyurcsány Ferenc, Dobrev Klára, Vadai Ágnes és önmaga fényképei közül kellene kiválasztania a legszimpatikusabbat, aztán hosszú beszélgetés egy pszichiáterrel, és így talán közelebb jutnánk a megoldáshoz.
Minderre sajnos a közeljövőben nem lesz lehetőség, ugyanis Varjunak – éppúgy, mint a többinek – nincs betegségtudata, ezért aztán mindaddig, amíg meg nem harapja a postást vagy a legközelebbi alkalommal a televízió székházában dolgozó biztonsági őrt, addig nem lehet kényszergyógykezelésre vinni.
Marad tehát a rejtői megoldás. Amikor A tizennégy karátos autóban Würfli Egon tánc- és illemtanár Vanek úrral beszélget a légióban – adjuk is át a szót a Mesternek:
„Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
– A szimbola benne van?
– Mit csináljak? – kérdezte Vanek úr hökkenten.
– Állítsa össze a három darabot!
– Miféle darabot…
– Hát, amit a dobozban tart.
– A szivarvégeket?
– Ne tréfálkozzon kérem. Csavarja össze a hármat és fújjon valamit.
– Jó – biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr, majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom…”
Esetünkben Varju mint Würfli Egon szerepel, természetesen. S ha egy kissé visszapörgetjük az eseményeket, tanúi lehetünk egy másik beszélgetésnek is, ami szintúgy tanulságul szolgálhat számunkra:
„– Magával hozta az izét… a szimbolát?
– Itt van a kis dobozban… Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
– Ez az álnevem… Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
– Igen? Érdekes, csakugyan így volt.
Egy vörös bajuszú szakaszvezető odalépett, és kihúzta a rohamkését: – Ha nem hagyják abba ezt a beszélgetést, valamelyiküket leszúrom.”
Na most, az a Varju őrületes szerencséje, hogy nem vagyunk a légióban. Mert éppen most húznám elő a rohamkésemet…
(Bayer Zsolt, magyarnemzet.hu)