November 25-ét 2012-ben nyilvánította a magyar kormány a Szovjetunióba, kényszermunkára elhurcoltak világnapjává.
Akadnak bőven, akik előtt fejet kell hajtanunk: Magyarországon a második világháborúban, és az azt követő években mintegy 300 ezer embert hurcoltak el, és kényszerítettek robotmunkára embertelen körülmények közé. A szovjetek nemes egyszerűséggel az embereket munkaeszközöknek tekintették, és a szibériai „Gulag” és „Gupvi” táborokban dolgoztatták őket.
Éjjel törték rájuk az ajtót, marhavagonokban utaztatták őket, majd a fagyos hómezőkön dolgoztatták azokat a magyarokat, akik bármiért is szúrták a kommunisták szemét az 1940–1950-es években.
A teljes, 1945-től 1989-ig tartó kommunista-szocialista érában összesen mintegy 65 ezer magyar vesztette életét Gulag-táborokban. Ez a szám az elhurcoltak 20-30 százaléka. De voltak olyan magyar települések is, ahonnan az elszállított férfiak és nők hatvan százaléka nem tért vissza.
A visszatértek visszaemlékezései szerint sokszor hosszú kilométereken át gyalog hajtották őket az orosz tajgában, aki kiesett a sorból, vagy összeesett, azt agyonlőtték. Aki betegség miatt – skorbut, vérhas, tífusz – nem tudott dolgozni, azt szintén kivégezték. A hazatérteket a honi titkosszolgálat elhallgattatta, megfenyegették őket, nehogy eljárjon a szájuk. Egészen a rendszerváltásig nem beszélhettek a szörnyű élményekről, ma pedig már nem sokan élnek azok közül, akik mindezekről beszámolhatnak.
A rettegett munkatáborok híre persze azért eljutott a nyugati államokba minden igyekezet ellenére is.
Többek között a Nobel-díjas Szolzsenyicin A Gulag-szigetvilág című könyve révén, amelyről egy érdekes írás született a Pravdában, 1974-ben, Szolzsenyicin hazaárulása címmel:
A Gulag-szigetvilág című művéért megfosztották szovjet állampolgárságától, kiutasították az országból. A könyvet pamfletnek nyilvánították. 1994-ben tért csak vissza Oroszországba.
Forrás: pecsma.hu