Az Ukrajna elleni orosz támadásra adott reakció, bármit is gondol róla, leleplezte a Nyugat kettős mércéjét.
A Nyugat szélsőséges álláspontot képvisel Oroszországgal szemben az ukrajnai invázió miatt. Ez a reakció nagyfokú képmutatást tesz lehetővé, tekintve, hogy az Egyesült Államok által vezetett külföldi háborúk soha nem kapták meg a megérdemelt büntető választ.
Ha a mostani ukrajnai események bebizonyítottak valamit, az az, hogy az Egyesült Államok és transzatlanti partnerei képesek átfutni egy páncélossal bolygón – Afganisztánban, Irakban, Líbiában és Szíriában, hogy néhányat említsünk az akcióik közül.
Szinte teljes a büntetlenség.
Mindeközben Oroszországot és Vlagyimir Putyint szinte minden mainstream médiában úgy ábrázolják, mint a náci Németország második eljövetelét ukrajnai tetteik miatt.
Először is tisztázzunk valamit.
A képmutatás és a kettős mérce önmagában nem igazolja, hogy egyetlen ország sem indíthat el ellenségeskedést.
Más szóval, pusztán azért, mert a NATO-blokk országai 2001 óta súlyos következmények nélkül építik a földkerekségen a pusztulás útját, ez nem ad erkölcsi felhatalmazást Oroszországnak vagy egyetlen országnak sem, hogy hasonló módon viselkedjen.
Meggyőző oknak kell lennie arra, hogy egy ország engedélyezze az erőszak alkalmazását, és ezzel elkötelezze magát egy „igazságos háború” mellett.
Tehát a kérdés: tekinthető-e Oroszország mai lépései „igazságosnak”, vagy legalábbis érthetőnek?
Ezt a választ az olvasó jobb belátására bízom, de tétlen lenne nem figyelembe venni néhány fontos részletet.
Csak a mainstream média gyorséttermi fogyasztói számára lenne meglepő, hogy Moszkva bő egy évtizede figyelmeztet a NATO-bővítésre.
Vlagyimir Putyin 2007-ben a müncheni Biztonsági Konferencián elhangzott, mára híres beszédében megrendítően megkérdezte az összegyűlt globális erők képviselőitől: miért van szükség katonai infrastruktúrát a határainkra helyezni a NATO-bővítés során?
Tud valaki válaszolni erre a kérdésre?”
Később beszédében azt mondta, hogy a katonai eszközök kiterjesztése egészen az orosz határig “semmilyen módon nem kapcsolódik az egyes államok demokratikus döntéseihez”.
Nemcsak az orosz vezető aggodalmait jutalmazták a megjósolható mértékű figyelmen kívül hagyással a fülsiketítő tücskök hangja közepette, a NATO azóta további négy országnak adományozott tagságot (Albánia, Horvátország, Montenegró és Észak-Macedónia).
Gondolatkísérletként, amelyet még egy kisfiú is végrehajthat, képzeljük el Washington reakcióját, ha Moszkva például egy folyamatosan bővülő katonai blokkot építene Dél-Amerikában.
Moszkva riadalmának valódi oka azonban az volt, amikor az Egyesült Államok és a NATO elkezdte elárasztani a szomszédos Ukrajnát a kifinomult fegyverek káprázatos skálájával, miközben a katonai blokkba való tagságra irányuló felhívások hangzottak el.
Mi a csuda romolhat el?
Moszkva szerint Ukrajna kezdett egzisztenciális fenyegetést jelenteni Oroszország számára.
Decemberben a türelme végéhez közeledő Moszkva szerződéstervezeteket nyújtott be az Egyesült Államoknak és a NATO-nak, követelve, hogy állítsanak le minden további katonai terjeszkedést kelet felé, akár Ukrajna vagy bármely más állam csatlakozásával.
Határozottan kijelentette, hogy a NATO nem folytat semmilyen katonai tevékenységet Ukrajna vagy más kelet-európai, dél-kaukázusi és közép-ázsiai államok területén.
A nyugati vezetők ismét arroganciával és nemtörődömséggel fogadták Oroszország javaslatait.
Bár az embereknek eltérő vélemények lesznek Moszkva következő megdöbbentő lépéseiről, senki sem mondhatja, hogy nem figyelmeztették őket.
Végül is nem úgy van, hogy Oroszország február 24-én felébredt, és hirtelen úgy döntött, hogy ez egy csodálatos nap egy katonai művelet megkezdésére Ukrajna területén.
Tehát igen, felhozható az az érv, hogy Oroszország a saját biztonságáért aggódott, tettei igazolásaként.
Sajnos ugyanezt nehezebb megmondani az Egyesült Államoknak és NATO csatlósainak az elmúlt két évtizedben tanúsított harcias viselkedését illetően.
Tekintsük a leghírhedtebb példát, Irak 2003-as invázióját.
Ez a katasztrofális háború, amelyet a nyugati média szerencsétlen „hírszerzési kudarcnak” minősített, a közelmúlt egyik legkirívóbb provokálatlan agressziós cselekménye.
Anélkül, hogy túlságosan belemélyedne a homályos részletekbe, az Egyesült Államok, miután éppen elszenvedte a szeptember 11-i támadásokat, tömegpusztító fegyverek tárolásával vádolta meg az iraki Szaddám Huszeint.
Mégis, ahelyett, hogy szorosan együttműködött volna az ENSZ fegyverzetellenőreivel, akik Irakban próbálták ellenőrizni az állításokat, az Egyesült Államok az Egyesült Királysággal, Ausztráliával és Lengyelországgal együtt „döbbenetes” bombázást indított.
Az Irak elleni támadás 2003. március 19-én. Pillanatnyilag több mint egymillió ártatlan iraki szenvedett halált, sérülést vagy kényszerült elhagyni a kirívó jogsértést a nemzetközi jog.
A Center for Public Integrity arról számolt be , hogy a Bush-kormányzat a közelgő mészárlás nyilvános támogatására tett erőfeszítései során 2001 és 2003 között több mint 900 hamis kijelentést tett Irak állítólagos fenyegetésével kapcsolatban az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel kapcsolatban.
Valahogy a nyugati média, amely a katonai agresszió legdühödtebb támogatójává vált, valahogy nem talált hibát a háború melletti érvelésben – vagyis egészen addig, amíg a csizma és a vér a földön nem volt.
Egy tökéletesebb világban várható lenne, hogy az Egyesült Államokat és szövetségeseit szigorú szankcióknak vetik alá az ártatlanokkal szembeni elhúzódó nyolcéves „tévedés” nyomán.
Valójában voltak szankciók, csak nem az Egyesült Államok ellen.
Ironikus módon az egyetlen szankció, amelyet ebből az őrült katonai kalandból fakadóan Franciaország ellen történt, aki egy NATO-tag, amely Németországgal együtt visszautasította a meghívást az iraki vérfürdőben való részvételre.
A globális hiperhatalom nincs hozzászokva az ilyen elutasításhoz, különösen állítólagos barátai részéről.
Az isteni kivételességükben magabiztos amerikai politikusok a francia bor és a palackozott víz bojkottját követelték a francia kormány „hálátlan” iraki háborús ellenállása miatt.
Más háborús agitátorok komolytalanságukat árulták el azzal, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy a „hasábburgonya” néven ismert népszerű menüelem helyett a „Freedom Fries” név szerepeljen.
Úgy tűnik tehát, hogy a francia Bordeaux hiánya, valamint az éttermi menük fárasztó újraszövegezése volt az egyetlen valódi kellemetlenség, amelyet az USA és a NATO szenvedett el, amiért válogatás nélkül pusztított el milliókat.
Hasonlítsa össze most ezt a gyerekkesztyűs megközelítést az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel a jelenlegi Ukrajnát érintő helyzettel, ahol az igazságosság mérlege egyértelműen Oroszországra nehezedik, és annak nem ésszerűtlen figyelmeztetései ellenére, hogy fenyegetve érzi magát a NATO előretörése miatt.
Bármit gondoljon is valaki az Oroszország és Ukrajna között most dúló konfliktusról, nem tagadható, hogy az a képmutatás és kettős mérce, amelyet örökös becsmérlői Oroszországgal szemben tanúsítanak, éppoly megdöbbentő, mint az előre látható.
A mai különbség azonban az, hogy bombák robbannak.
Eltekintve az orosz személyek és az orosz gazdaság szigorú szankcionálásától, amit talán a legjobban a francia gazdasági miniszter foglalt össze, aki szerint országa elkötelezte magát amellett, hogy „totális gazdasági és pénzügyi háborút vív Oroszország ellen” , mélyen nyugtalanító erőfeszítések történtek a elhallgatni azokat az orosz forrásokból származó híreket és információkat, amelyek lehetőséget adnak a nyugati közvéleménynek Moszkva motivációinak megismerésére.
Március 1-jén, kedden a YouTube úgy döntött, hogy blokkolja az RT és a Sputnik csatornáit minden európai felhasználó számára, ezáltal lehetővé téve a nyugati világ számára, hogy megragadja a globális narratíva újabb darabját.
Figyelembe véve azt a módot, ahogyan Oroszországot szidalmazták a „hazugság birodalmában”, ahogyan Vlagyimir Putyin politikai indíttatású üldözői földjének nevezte, egyesek azt gondolhatják, hogy Oroszország megérdemli azokat a folyamatos fenyegetéseket, amelyeket most kap.
Valójában semmi sem állhat távolabb az igazságtól.
Ez a fajta globális rangadó, amely valamiféle esztelen erényjelző kampányhoz hasonlít, amely ma már oly népszerű a liberális fővárosokban, eltekintve attól, hogy szükségtelenül szítja az amúgy is ingatag helyzetet, azt feltételezi, hogy Oroszország teljesen téved, és pont.
Egy ilyen vakmerő megközelítés, amely nem hagy teret a vitának, nem hagy teret arra, hogy Oroszország oldalát lássuk ebben a rendkívül összetett helyzetben, csak további patthelyzeteket garantál, ha nem is egy teljes körű globális háborút.
Hacsak a Nyugat nem törekszik aktívan a harmadik világháború kitörésére, tanácsos lenne felhagyni az Oroszországgal szembeni förtelmes képmutatással és kettős mércével, és türelmesen meghallgatni a véleményét és az események okait (akár a külföldi médiában is).
Nem olyan hihetetlen, mint ahogy egyesek hinni szeretnék.
Robert Bridge amerikai író és újságíró.
Ő a Midnight in the American Empire (Éjfél az amerikai birodalomban) szerzője, How Corporations and Their Political Servans are Destroying the American Dream.
Magyar Tudat