Glenn Diesen, a Délkelet-Norvégiai Egyetem professzora és a Russia in Global Affairs folyóirat szerkesztője.
Az ő cikkét közöljük.
Az eurázsiai határokon átnyúló intézményeknek korábban a gazdasági összeköttetések diverzifikálása volt a feladata, mivel a kialakulóban lévő többpólusú világ megkövetelte a nyugat-központú, az új realitásokhoz alkalmazkodni nem hajlandó intézményektől való függőség csökkentését.
A jelenlegi európai válság azonban destabilizálta a világot és hiteltelenné tette a Nyugat képességét a gazdasági együttműködés elősegítésére. Ennek következtében ezek a testületek most központi szerepet kapnak a gazdasági fellendülés és a pragmatikus együttműködés megszervezésében.
A második világháború után megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), mint a nemzetközi jog legfőbb hatósága. A hatalom elosztását tükröző, stabil és tartós intézmény lett. A legerősebb államokat különleges kiváltságokkal ruházták fel a Biztonsági Tanácsban, hogy biztosítsák érdekeltségüket a szervezet központi szerepének megőrzésében.
A nemzetközi jog a szuverenitást helyezte előtérbe a hatalmi egyensúly miatt, ami biztosította, hogy a felek hajlandóak voltak feláldozni némi rugalmasságot külpolitikájukban a kölcsönösségért és így a kiszámíthatóságért cserébe.
A páneurópai biztonsági architektúra létrehozására irányuló erőfeszítések az 1975-ös Helsinki Megállapodásokkal kezdődtek, amelyek a „szuverén egyenlőségen” és a más államok belügyeibe való be nem avatkozáson alapuló rendet kívántak létrehozni.
A kölcsönös bizalom ezt követő fejlődése hozzájárult ahhoz, hogy Gorbacsov és Bush 1989-ben Máltán kimondta a hidegháború végét és a páneurópai biztonsági architektúra kiépítésére irányuló erőfeszítések folytatódtak.
Az 1990-es Párizsi Charta az Új Európáért felszólított a „kontinens megosztottságának” leküzdésére, valamint a „szuverén egyenlőség” és az „oszthatatlan biztonság” rendszerének megteremtésére, amelyben az államok nem növelik biztonságukat más államok kárára.
Az 1994-es Budapesti Dokumentum a Helsinki Megállapodásokat az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetté (EBESZ) alakította át. Ez a befogadó páneurópai szervezet megerősítette a „szuverén egyenlőség” és az „oszthatatlan biztonság” elvét.
A páneurópai biztonsági struktúra összeomlása
A Szovjetunió 1991-ben összeomlott és Oroszország az 1990-es évek folyamán visszafordíthatatlanul hanyatlásnak indult. Ezt követően a megtárgyalt páneurópai biztonsági rend már nem tükrözte azt az erőegyensúlyt, amely a hidegháború 1989-es befejezésekor fennállt. Az egypólusú rendben az USA hegemón békén alapuló biztonsági stratégiát követett, és a nemzetközi rendszert irányító intézmények és szabályok felülvizsgálatát követelte.
A Nyugat felhagyott az 1990-es évek elején aláírt páneurópai biztonsági megállapodásokkal, és ehelyett egy új „Európa” létrehozására irányuló kezdeményezésbe kezdett Oroszország nélkül.
A NATO folyamatos bővítése azt jelentette, hogy az európai választóvonalak nem szűnnek meg, csupán fokozatosan Oroszország határai felé tolódnak.
Az „oszthatatlan biztonság” elvét később feladták, mivel a Nyugat az orosz biztonság rovására bővítette biztonságát.
Bizarr módon a liberális internacionalisták ideológiája elutasítja a biztonsági dilemma létezését. Szerintük Oroszország fenyegetést jelenthet a Nyugatra nézve, ugyanakkor a NATO-t nem lehet annak tekinteni, sőt elképzelhetetlen, hogy veszélynek tekintsék.
A verseny arról, hogy hol húzzák meg az új választóvonalakat Európában, azt eredményezte, hogy a NATO és Oroszország ellentétes politikai erőket támogatott a közös szomszédság megosztott társadalmaiban – Moldovában, Grúziában, Fehéroroszországban és Ukrajnában.
2013 novemberében Brüsszel elutasította Kijev javaslatát egy háromoldalú Ukrajna-Oroszország-EU megállapodásra, amely az országot nem bástyává, hanem híddá tette volna.
Ehelyett a Nyugat 2014 februárjában Janukovics elnök megbuktatásának támogatása kiszámítható válságot váltott ki Kelet-Ukrajnában, amelyet a krími orosz beavatkozás követett.
A 2015. februári Minszk-2 megállapodás kompromisszumot kínált, ám a megállapodást az USA a következő hét évben az EU ellenvetése nélkül aláásta.
Az egypólusú hatalommegosztás aláássa a „szuverén egyenlőség” elvét is, mivel az államok nem korlátozzák magukat. A hatalmi egyensúly hiányában a Nyugat a szuverén egyenlőtlenség szabályait támogatja. A liberális értékek előmozdításának álcája alatt a NATO-országok igényt tartottak arra az előjogra, hogy beavatkozzanak más államok belügyeibe, kormányokat döntsenek meg, megszálljanak és megváltoztassák a határokat.
A NATO 1999-es jugoszláviai inváziója során a humanitarizmust arra használták, hogy a legitimitást elválasszák a jogszerűségtől. Ezt követően vita alakult ki, amely a nemzetközi jog alóli kivételt követelt, mivel a liberális demokráciákat nem szabadna korlátozniuk az autoriter államoknak. Annak ellenére, hogy a blokk tagságának legalább 20%-át még az amerikai állam által finanszírozott „Freedom House” civil szervezet sem minősíti annak.
A „demokráciák szövetségét” az ENSZ alternatív hatóságaként szorgalmazták az iraki illegális invázió legitimálása érdekében, amelyet aztán „A demokrácia koncertjeként” vagy „Demokráciák Ligájaként” fogalmaztak újra. Ezekből az elképzelésekből alakult ki a „szabályokon alapuló nemzetközi rend”, mint a nemzetközi jog alternatívája.
A NATO magáénak vallja a liberális értékeket és így a jogot és a „felelősséget”, hogy saját magának kivételt képezzen a nemzetközi jog alól.
A liberális nemzetközi gazdasági rendszerek akkor alakulnak ki, amikor a hatalom koncentrálódik, mint például Nagy-Britannia alatt a 19. században és az USA alatt a 20. században. A gazdasági hegemón hatalomnak érdeke, hogy kiszámíthatóságot és bizalmat alakítson ki az irányítása alatt álló nemzetközi gazdasági rendszer számára.
A rendszer azonban széttöredezik, ha nem tud alkalmazkodni a többpólusú hatalommegosztás kialakulásához. A relatív hanyatlásban lévő gazdasági hegemón inkább a rendszer feletti adminisztratív ellenőrzését fogja felhasználni a felemelkedő riválisok gyengítésére. Az ezt követő összeomlás felbomlasztja a bizalmat és alternatívák iránti igényt teremt.
Az USA és az EU fenntarthatatlan eladósodása fokozatosan meggyengítette a dollárba és az euróba vetett bizalmat, míg Irán, Szíria, Venezuela és Afganisztán vagyonának lefoglalása aláássa a bizalmat az egész nyugat-központú nemzetközi pénzügyi rendszer iránt.
Az olyan riválisok, mint Oroszország és Kína megfékezése a közlekedési folyosók militarizálását eredményezi, míg a vonakodás Kína megfelelő befogadásától az IMF-ben arra ösztönözte Pekinget, hogy párhuzamos intézményeket indítson, például az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot (AIIB). Trump elnök Kína elleni gazdasági háborúja, amely Biden alatt folytatódott, gyengítette az amerikai technológiák és ipari termékek megbízható szállítása iránti bizalmat. A válasz a nagyobb technológiai szuverenitás kialakítása és a kínálat átszervezése volt az USA-tól távolabb.
Az Oroszország ellen indított nagyszabású szankciók a világ többi részét is érintik energiaválság, élelmiszerhiány, infláció és általános gazdasági instabilitás formájában. Az orosz központi bank pénzeszközeit befagyasztották és az EU azt tárgyalja, hogy véglegesen elkobozzák azokat, ami a történelem legnagyobb bankrablása lehet. A jogállamiságot is felfüggesztették, mivel az orosz kormánnyal való kapcsolattartással vádolt személyek vagyonát lefoglalták, minden tisztességes eljárás nélkül. Az orosz energiát a teljes betiltására irányuló törekvés arra kényszeríti, hogy minden energiaexportját keletre irányítsa át. Moszkvát felfüggesztették az állítólag „politikamentes” SWIFT fizetési üzenetküldő rendszerből, és a kalinyingrádi exklávét részleges blokád alá helyezték.
Azokat az országokat, amelyek nem tartják be a Nyugat egyoldalú szankcióit, gazdasági kényszerrel fenyegetik. Valószínűleg Kína lesz a következő a sorban, mivel Washington lelkesen támogatja a világ mesterséges felosztásának ötletét két tömbre, egy állítólagos demokratikus tömbre és egy autoriter tömbre.
A múlt szabályai ma már nem léteznek és a gazdasági függőség elviselhetetlen kockázatokkal jár. Egyszerűen fogalmazva, nagy szükség van alternatív intézményekre, amelyek elősegíthetik a gazdasági fellendülést és a pragmatikus együttműködést. Keleten olyan gazdasági óriások emelkednek fel, amelyek magabiztosabbak és eltökéltebbek a bizalmat érdemlő nemzetközi gazdasági rendszerek kiépítésében.
Oroszország többé már nem törekszik egy Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó Nagy-Európára, amelyben Oroszország táplálja a kontinenst és természeti erőforrásokat szállít az európai ipar számára, cserébe pedig nyugati technológiákat és ipari termékeket importál. A Nagyobb Eurázsiai Partnerség már nem csupán a gazdasági összeköttetések diverzifikálásának eszköze, hanem a Nyugattól való teljes gazdasági elválás szükségszerűségévé vált.
A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) továbbra is további gazdasági kompetenciák fejlesztésére törekszik és szeptemberben valószínűleg Iránt is felveszi új tagként.
A BRICS szintén a gazdasági fellendülésben betöltött nagyobb szerepére készül és arra, hogy Argentínát és Iránt új tagként fogadja be.
Az Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) lassan fejlődik, bár új ösztönzők vannak a közös szabályozási aktusokra, hogy fokozzák az autonómiát és a stabilitást egy egyre kaotikusabb világban.
A többpólusú Nagy-Eurázsia hatalmi egyensúlya számos közös vonást eredményez az eurázsiai nemzetközi intézmények között. Ezek a szervezetek a szuverén egyenlőség és a nemzetközi jog elvére összpontosítanak az ENSZ Alapokmányával összhangban. A különböző hatalmi pólusok közötti versengő érdekek biztosítják, hogy ezek az intézmények a többi taggal szembeni biztonságra összpontosítanak, a nem tagokkal szembeni biztonság helyett.
Az értékek középpontjában általában a „sanghaji szellem” által meghatározott közös jólét áll, miközben elkerülik azokat az értékeket, amelyek a szuverén egyenlőtlenségek kikényszerítésére használhatók. A multipoláris nemzetközi hatalommegosztás Nagy-Eurázsiában szintén megakadályozza a központosított nemzetközi gazdasági rendszert és ehelyett az „integrációk integrációjára” összpontosít.
A belátható jövőben az orosz fegyverek Nyugat felé irányulnak, Oroszország gazdasági összekapcsolódása pedig Kelet felé. Bár hosszabb távon az eurázsiai nemzetközi intézményeknek a nyugati gazdaságokkal való együttműködés helyreállítását is feladatul kellene kapniuk.
A teljes cikket fordította és szerkesztette: VilagHelyzete