Nem feltétlenül haszontalan régi írásokat – esetemben régi rádiós riportokat – megőrizni egy-egy porosodó fiók mélyén-kezdi cikkét a Magyar Hírlap publicistája.
A nálam soha véget nem érő takarítás és rendrakás közben találtam rá arra az éppen harminc évvel ezelőtt, tehát 1991 derekán készült beszélgetésre, amelyet egy ványadt kazetta őrzött meg, s amely az értelmiség szerepéről szólt. Nem emlékeztem már rá, de az biztos, hogy beszélgetésekben, írásokban sokszor tettem említést arról, ami akkor is érdekelt, és most is sokat foglalkoztat, ám sajnos keveset beszélünk róla, mi is volt, mi jelenleg, és mi lehet a jövőben az értelmiség szerepe életünkben.
Első, amolyan bevezető gondolatom az volt, ami azóta sem változott, hogy az értelmiségnek rendkívül fontos szerepe kell legyen a magyar kultúra terjesztésében, formálásában, elemzésében, segítésében, valamint abban, hogy a mindenkori társadalmi-politikai helyzet értelmezéséhez kapaszkodót nyújtson. Nem feltétlenül a politikai vezetők, hanem sokkal inkább a közélet iránt érdeklődő emberek számára.
Ám a beszélgetést akkoriban mégis azzal indítottam, amit aligha cáfolhat meg bárki, miszerint a Kádár-korszakban rengetegszer hallottuk – főképp nem a nyilvánosság előtt folytatott beszélgetésekben –, hogy az a rendszer nem szerette az értelmiséget. S most, amikor ezen a sokak által tényként emlegetett kijelentésen elgondolkodtam, rájöttem, én még nem éltem olyan rendszerben (tehát az elmúlt hetven évet figyelembe véve), amikor szerették az értelmiséget. A szeretet itt egyenlő azzal, hogy meghallgatják véleményét, kritikáját.
A rendszerváltásnak nevezett időszak kezdetén voltunk ekkoriban, sűrű időszakot éltünk (ez nekünk a sorsunk, hiszen azóta is meg egész történelmünket illetően sem éppen csupa móka és kacagás az életünk). Az egyik vendég azzal kezdte a beszélgetést, hogy felidézte egyesült államokbeli ismerősét, akinek akkortájt az volt a véleménye a magyarokról, hogy „uraim, maguk ott távol, Európa közepén kalandos életet éltek! Hát hol történik mivelünk valami? Velünk semmi sem történik. Bezzeg maguknál…”
Változnak az idők, gyorsabban is, mint ahogy talán szeretnénk. A számunkra ismeretlen amerikai ember azóta már valószínűleg megtapasztalta, hogy mostanság „bezzeg náluk” fúj igencsak viharosan a változások szele, hogy kellően költői legyek. S aligha abból az irányból, amelyet az amerikaiak többsége áhítana. E kis történet kapcsán ötlött fel bennem, hogy vajon a világ nem is oly régen még „mintaállamnak” nézett országában véleményt mondhatnak-e kirekesztés nélkül az értelmiségiek? Avagy megkérdezik-e őket?
Netán az egész világ olyan lett, hogy csökken az értelmiség irányadó és gondolatébresztő, valamint normális vitára serkentő szerepe? Ha el is mondják, amit gondolnak, vajon meghallgatják-e őket? Adnak-e nekik kellő nyilvánosságot? Igaz-e, hogy az emberek kiábrándultak az értelmiségből?
Itt, Európában nagyon is úgy fest, az értelmiség jelentős része elbújt. Pedig szívesen olvasnánk a véleményüket. Vajon miért a csend? Igaz, a hivatásos katonák már lázadnak Franciaországban a nem kívánatos társadalmi feszültségek miatt, de mintha nem hallanánk az ottani értelmiség hangját (Houellebecq és Oberton kivétel). Az Egyesült Államokról pedig, pontosabban az ottani értelmiség szerepéről, véleményéről az átlag olvasó (nem tudom, jó-e ez a kifejezés) mostanság igencsak keveset tudhat.
Nálunk időnként Topolánszky Ádám, volt amerikai köztisztviselő remek cikkeiből értesülhet, ez idő tájt például arról, hogy „a domináns pártideológia mindent felülmúló érvényesítése érdekében… tiltják és korlátozzák az amerikai patrióták megnyilvánulásait, s immár rendszeresen közbelépnek szinte minden alkalommal, amikor a nemzeti oldal kifejezésre szeretné juttatni gondolatait”. Ennyit tehát a láthatatlan, olvashatatlan értelmiségről, miközben persze immár nem mondhatják Amerikában, hogy velük semmi sem történik.
No, de vissza Magyarországba, a hajdani rádióműsorhoz. A négy vendégből a hangjáról csak Gyurkovics Tibor írót (sajnos már nincs köztünk) és Tamás Pál szociológust ismertem meg. Ennek különösebb jelentősége azért nincs, mert leginkább arra voltam kíváncsi, milyen ismérvek alapján lehet rámondani valakire, hogy értelmiségi? A négy vendég közül az egyik a szakmai ismereteket, a világszemléletet emelte ki.
A másik szerint a hatalom „ti gazdagodjatok, mi foglalkozunk a politikával” nézete az értelmiség egy részét a perifériára szorította. Ugyanakkor nem mondható, hogy a társadalom nem kedveli az értelmiséget, hiszen megválasztott közülük nagyon sokat, akik most (1991-ben) ott ülnek a parlamentben. A harmadik vendég azt rótta fel, hogy az emberek nem az értelmiségi kormányból ábrándultak ki, hanem abból, hogy az új politikai elit nem igazán profi módon működik. Sem a kormány, sem az ellenzék.
A negyedik megszólaló pedig megjövendölte, hogy a kultúra is a piaci érdekeknek és törvényeknek lesz alárendelve. S ebből kiindulva fel kell tennünk a kérdést, vajon nem megy-e tönkre a nemzeti kultúra? Nem kellene-e sürgősen összefogni azért, hogy az amerikai kommersz kultúrával szemben megőrizzük a nemzeti kultúrát? Nos, bár három évtized telt el a fentebb megfogalmazott gondolatok elhangzása óta, azt hiszem, a szereplők kérdései és állításai ma is megszívlelendők és elgondolkodtatók a tekintetben is, hogy vajon mik a mai válaszok a harminc évvel ezelőtti gondolatokra.
Amelyek jó része máig igaz, s amelyek közül a legfontosabbat Gyurkovics Tibortól tudom idézni: „Az értelmiséghez döntő módon hozzátartozik az erkölcsi vonás. Hogy ilyen nagy szerepe volt a Kádár-rendszerben az értelmiségnek, vagy mondjuk az írók egy csoportjának, az abból fakadt elsősorban, hogy igenis meglehetősen sokan erkölcsi kiállásukkal hitelesítették valamilyen módon az ellenállást az elfogadhatatlan dolgok erőltetésével szemben. Korszakunkban talán az értelmiség erkölcsi szerepbizonytalansága tűnik a legdöntőbbnek, holott az lenne a lényeg, hogy erkölcsi értelemben mindig, szünet nélkül mondja a magáét. Ez ugyanis a kötelessége.”
Nem tudom, kinek számára érdekes néhány, harminc évvel ezelőtt megfogalmazott gondolat, elgondolkodik-e azon, mi változott, és mi nem? Nekem azért is volt tanulságos, mert máig igaz, hogy az értelmiség akkor érzi magát jól, ha mondhatja, amit akar. Ha teret kap, ha erkölcsi mintául szolgál. Ha megfelel annak a kívánalomnak, hogy szakember legyen, s ne csatlós. Ismerje, tisztelje és szeresse azt a kultúrkört, amelyhez tartozunk.
Azt a hazát, ahol az emberek bizony kalandos életet éltek mindig, ahol BEZZEG velünk mindig történt valami, és ezért – legalábbis az idézett amerikai úr szerint – még irigyelni is lehet bennünket, mert tényleg nem volt és most sem unalmas az életünk. A tisztelt olvasó pedig eldöntheti, hogy a harminc évvel ezelőtti beszélgetésben elhangzottakról, az értelmiség szerepéről, elvárható magatartásáról ily sok idő elteltével is érdemes-e elgondolkodni.
Kondor Katalin
(A szerző újságíró)