Marta Kos bővítési biztos szerint „nagyon is reális”, hogy az Európai Unió 2030-ig újabb bővítési hullámon menjen keresztül, melynek élén Ukrajna és Moldova állna, mellettük pedig Albánia és Montenegró is előreléphetne.
A biztos nyilatkozata optimizmussal teli, ugyanakkor figyelmeztet is: a csatlakozás feltétele a valódi reformok teljesítése és a tagságra való érdemi felkészülés. Ezzel együtt már az is kijelentésre került, hogy Ukrajna a valaha volt leggyorsabb csatlakozási folyamatot hajtja végre – legalábbis saját miniszterelnöke szerint.
Mindez nemcsak politikai kérdéseket vet fel, hanem komoly aggodalmakat is a bővítés hitelességével és következményeivel kapcsolatban.
Hogyan lehet reális egy háborúban álló ország felvétele?
A nyilatkozat fényében felvetődik a kérdés: hogyan lehet hitelesen mérlegelni Ukrajna felvételét egy olyan folyamatban, ahol a Nyugat-Balkán országai – például Észak-Macedónia vagy Bosznia-Hercegovina – évtizedek óta várakoznak a csatlakozásra?
Kos elismerte, hogy a Nyugat-Balkán országai frusztráltak a lassú haladás miatt, de semmilyen garanciát nem adott arra, hogy ők ne maradjanak hátrányban Ukrajnához képest.
Ha valóban érdemalapú a bővítési politika, akkor kérdéses, mi indokolja Ukrajna példátlan gyorsaságú előretolását.
Közben Ukrajna – saját értelmezése szerint – példaértékűen hajtja végre az uniós integrációhoz szükséges jogharmonizációt, és a kormányzati posztok összevonását is politikai üzenetként tálalja Brüsszel felé.
Ezzel szemben Magyarország – amelyet a háború gazdasági és migrációs következményei közvetlenül érintenek – jogosan aggódik az ukrán tagság hatásai miatt.
A magyar kormány álláspontja szerint Ukrajna belépése az EU-ba mezőgazdasági, gazdasági és nemzetpolitikai szempontból is veszélyt jelent hazánk számára.
A bővítési biztos szerint az akadályokat „meg lehet oldani”, utalva Magyarország vétójára is, ám ezzel gyakorlatilag a konszenzusos döntéshozatal elhagyásának gondolatát is pedzegeti.
Ez viszont alapjaiban kérdőjelezi meg az uniós döntéshozatal demokratikus működését, különösen akkor, ha egy szuverén tagállamot a vétójog feladására próbálnak rákényszeríteni geopolitikai célok mentén.
A gyorsított ukrán csatlakozás nemcsak az EU belső kohézióját sodorhatja veszélybe, hanem precedenst is teremthet a politikai alapú bővítésekre.
A kérdés tehát nem az, hogy Ukrajna akar-e tag lenni, hanem az: készen áll-e az EU egy újabb, instabil és háborús helyzetben lévő ország integrálására, miközben a régi jelöltek még mindig az előszobában várakoznak. A válasz jelenleg korántsem egyértelmű – és talán nem is szabad, hogy az legyen.
(Mandiner)