Túlságosan egyszerű lenne azt mondani, hogy a náci rendszer kegyetlensége egyetlen beteg (gyerekkorában bántalmazott) ember műve. De itt nem csak arról van szó, hogy Hitler pszichopatológiája az egyetlen oka annak, hogy ez a rendszer ennyi éven keresztül hatalmon tudott maradni. Ehhez kellett az egész német társadalom nyitottsága is erre az őrült eszmére. A kérdés: mitől váltak nyitottá, és hogyan tudta őket a náci vezetés meggyőzni, fanatizálni?
A németek nyitottságának kulcsa a német nemzeti identitásban keresendő, amelyre súlyos csapást mért az elvesztett első világháború, a forradalmak és a megalázó békeszerződés. A náci propaganda erre a megrendült identitásra épített, és ezt kezdte el megdolgozni a propaganda teljes arzenáljával. Megdöbbentő, de a németek nagy része a náci korszakot egyáltalán nem terrorként élte meg, hanem úgy, hogy jött valaki, aki összefogta a németeket, összetartást, erőt és irányt mutatott. Ismét dicső nemzetként élhették meg magukat, nem pedig vesztes, megalázott népként. A háború, a forradalmak és a gazdasági világválság után nagyon erős volt a német társadalomban a vágy arra, hogy legyen végre egy erős vezető, aki kiutat mutat. Nehéz történelmi helyzetekben a nép “erős atyai kéz után” kiált, aki rendet tud tenni, és oda tud csapni az ellenségnek.
Az antiszemitizmus pedig lehetőséget adott arra, hogy hús-vér emberek formájában megnevezte a bűnbakokat, akik a vereségért, a válságért okolhatók voltak. Az éhség és nélkülözés pedig jogalapot adott ahhoz, hogy bármilyen eszközzel fellépjenek a belső ellenséggel szemben.
A nácik az első perctől kezdve nagyon tudatosan dolgozták ki a befolyásolási eszközeiket. Hitlert már 1919 nyarán antibolsevik szónokká képezte ki a német hadsereg, és komoly technikai tudásra tett szert. Már ekkor megismerte azokat a módszereket, amelyek segítségével megtörheti a hallgatói akaratát. Tapasztalatairól bőségesen írt a Mein Kampfban. Hitler szónoklatai az eltúlzott gesztikulációval, a rikácsoló ordítozásával ma inkább groteszk benyomást keltenek. Az akkori közönség számára ez a színpadiasság egyáltalán nem volt szokatlan. Ennek a színpadiasságnak a legfőbb oka az volt, hogy azok a színpadi szakemberek, aki segítették Hitler szónoki felkészülését a némafilmek világából jöttek, ahol megszokott volt az élénk gesztikuláció. Ez a közönség számára is ismerős volt.
Hitler nagyra becsülte a brit első világháborús propagandát, sokat tanult tőlük is. Németországban egyetemek, kutatóintézetek kezdték el kutatni a propaganda lehetőségeit. 1933 után pedig ezek a projektek a Goebbels által vezetett Propagandaminisztérium irányítás alatt folytak. Például ingerküszöb alatti manipulációs technikákat dolgoztak ki. A filmszalagokba minden 20. kocka után egy manipulatív filmkockát vágtak be, így a becsempészett információ a néző számára észrevétlen maradt, mégis képes volt hatást kiváltani.
Hitler pontosan tudta, hogy a tömegek érzelmeire kell hatnia, érzelmi kötődést kell kiépíteni a hallgatóságával. Fontos célja volt a beszédei során a saját maga iránti áhítat felkeltése is.
És valóban, rengeteg visszaemlékezésben olvasható, hogy Hitler őrült rajongást, imádatot váltott ki a hallgatóiból. Goebbels egy naplóbejegyzésében így írt erről: “Hogy miért is szereti a német ember Adolf Hitlert olyan kimondhatatlanul? Mert nála oltalmat talál. A Führer átveszi a gondjait, és egymaga viszi tovább. A Führer óvja, védi őt, a Führer ad neki erőt.” Hitler azt az érzést alakította ki az emberekben, hogy egyenesen a Gondviselés küldte őt Németországba, ő Isten küldötte. Ugyanakkor arra is figyelt, hogy az emberek meglássák azt is, hogy ő csak egy közülük, a nép egyszerű fia, hétköznapi ember, aki a saját erejéből lett a nemzet vezére.
A Führer-kultuszt támasztotta alá egy nagyon tudatosan felépített stratégia is: a díszletek, a tömegrendezvények, a grandiózus fogadtatás. Albert Speer, aki a pártfelvonulások építményeit tervezte, tudatosan ügyelt arra, hogy lenyűgöző mitikus teret hozzon létre.Mindezt pedig fokozta Hitler a beszédeiben azzal, hogy nem fukarkodott önnön dicséretével: mindig úgy festette le magát, mint a jövő elkötelezett, fáradhatatlan harcosát, aki bátran, elszántan, merő hazaszeretetből harcol a népéért. Kizárólag a németek sorsa érdekli, megvédi az érdekeiket bárkivel szemben, kész magára vállalni a problémák megoldását. Nála többet senki nem tesz a közösségért.
A kérdés, hogy a hallgatóság hogy volt képes befogadni azt a sok sületlenséget, amiket Hitler összehordott? Hová tették a józan eszüket? Nos, Hitler a beszédeiben mindvégig arra törekedett, hogy érzelmeket váltson ki a hallgatóiból. Az érzelmek hatására a kritikai gondolkodás csökken, sőt egy érzelmileg felépített beszéd végén a hallgatókat cselekvésre is tudja ösztönözni. Ha például a szónok haragot akar kelteni mondjuk a zsidók ellen, akkor a hallgatóságot kétségbe ejti, megnevezni a harag célcsoportját, végül elmondja, miként kell cselekedni, és hogyan oldható meg a helyzet.
A beszédek elején Hitler mindig a negatívumokból indult: háborús vereség, nincstelenség, igazságtalanság. Ezzel a kiszolgáltatottság és keserűség érzését kelti fel a hallgatóiban. A második szakaszban a rágalmazások sora következik: megnevezi a bűnbakokat, a hallgatóságból haragot vált ki, de eléri, hogy a hallgató erkölcsileg felsőbbrendűnek érezze magát. A következő szakaszban egy virágzó és erős Németország képét festi le, a félelem, harag helyét átveszi a büszke dominancia érzése. Az utolsó szakaszban pedig Hitler erkölcsi magasságokba emeli a saját személyét, elhiteti a hallgatósággal, hogy ő az az ember, aki ezt véghez tudja vinni, a közösség terhét átvállalja. És már ki is alakult a tömeg Führer iránti imádata.
Még egy fontos dologra játszott rá a náci propaganda: a német nép áldozatiság érzésére. Elhitették velük, hogy ők a világháború legnagyobb vesztesei, egyetlen más néppel sem toltak ki annyira a győztesek, mint velük. (Azt teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy Németország háborús agresszor volt, és az antant országaival szemben nem honvédő háborút folytatott…)Ha egy közösség áldozatnak minősíti magát, akkor egy másik népcsoportot az elkövető szerepével ruház fel, és megjelenik benne a sértettség érzése, ami bosszúért kiált. Ez elindítja az agresszió ördögi körét: az egykori áldozat agresszorrá válik, megvonja az empátiát azoktól, akik korábban szenvedést okoztak neki. Hitler erre játszott rá, és az áldozati szerepet arra használta, hogy alátámasztotta a bosszú jogosságát. A nárcisztikus áldozatiság egyik alapgondolata, hogy mi sokkal értékesebbek, erkölcsileg felsőbbrendűek vagyunk, mint azok, akik ártottak nekünk, tehát a bosszú bármilyen formája jogos.
A lélektani műveletek másik célpontja a német nemzet önbizalmának erősítése: a buzdító, bátorító, lelkesítő kommunikáció, katonai erődemonstrációk, díszszemlék, az erő és a hatalom demonstrálása. Meg kellett erősíteni a németeket abban, hogy messze jobbak, erősebbek, bátrabbak mint más alantasabb nemzetek…
Világosan látszik tehát, hogy Hitler olyan eszközöket használt nagyon tudatosan, amellyel rájátszott a németek veszteségérzésére, áldozat-tudatára, és egy egész nemzet józan eszét képes volt kiiktatni.
Agora Zsuzsanna: A nácizmus történeti pszichológiája