Hogyan vezetett hamis titkosszolgálati információkra alapozva a közel-keleti háborúk megindításához, Irak megszállásához, majd Afganisztán, Szíria, Líbia megtámadásához az a TERV, amit „Új Amerikai Évszázad Projektnek” neveznek és amiről a világ közvéleménye 99%-a mai napig semmit sem tud.
Pedig 2001.szeptember 11-el vette kezdetét és Donald Trump 2018.december 20-i kijelentésekor sem ért még véget! Még akkor sem ha az amerikaiak Szíriából való hazahozataláról és az afganisztáni haderő létszámának csökkentéséről döntött!
Ha már tényleg kivonulnak az amerikaiak végre Szíriából… az aktuális eseményekhez is kapcsolódik. Mára sokan elfelejtették, sőt nem is ismerik azt a tervet, aminek részeként háborút indítottak Irak, Afganisztán, Szíria, Líbia, Jemen ellen….
A szerző könyvének 8. fejezete ismerteti a demokrata párti Új Amerikai Biztonság Központja (Center for New American Security) nevű gondolatgyárat. Ennek léte, írja Engdahl, bizonyítja, hogy a demokrata pártiak is lehetnek héják.
A fejezet első alfejezetének címe: Változás…?
A 2008. novemberi elnökválasztáson Barack Obama a két nagy amerikai párt egyikének első fekete bőrű jelöltje legyőzte republikánus kihívóját, John McCaint. Obama választási kampánya egyetlen szóból állt: Változás!Nyolcévnyi Bush- és Cheney-kormányzás után az amerikaiaknak láthatóan teljesen elegük lett az Egyesült Államok agresszív háborújából Afganisztánban és Irakban.
Elegük lett a terror elleni háborúból. Változást akartak.
A választási kampányban Obama megígérte, hogy hazahozza Irakból a katonákat, és Kubában bezárja a CIA guantánamói kínzótáborát. Magabiztosan azt is megígérte, hogy az ország gazdaságát talpra állítja az 1930-as évek depressziója óta bekövetkezett legnagyobb összeomlás után.
Mielőtt még elnökként nyugodtan elrendezkedett volna az ovális irodában, a norvég parlament bizottságától megkapta a Nobel-békedíjat. Úgy tűnt, hogy Amerika végre visszatér a demokratikus értékekhez, a béke és a fejlődés megvédéséhez. Egy rövid időre a világ örömmámorban látszott úszni.
2015 elején, Obama elnökségének hatodik éve után a dolgok teljesen máshogy néztek ki. Ő lett az újabb kori amerikai történelem legnépszerűtlenebb elnöke, azaz még George W. Bushnál is népszerűtlenebb volt.
Gazdaságpolitikáját ugyanazon Wall Street-i bankárok diktálták, akik felelősek voltak a 2008-as pénzügyi válságért, kezdve a Citigroup és a Goldman Sachs emberével, Robert Rubinnal. Obama csapata, ahelyett hogy az adófizetők pénzét a felújítást igényelő infrastruktúrába fektette volna, azaz autópályákba, hidakba, expresszvonatokba, a vízellátásba vagy az elektromos hálózatba, mindent elkövetett, hogy azt a Wall Street bankjainak adja „segítségként”.
Hat évvel a válság és Obama hivatalba lépése után az amerikai gazdaság még mindig nem érte el a 2006-os szintet. 2014 decemberében egy független közgazdász, John Williams a valódi munkanélküliséget, vagyis azokat is beszámítva, akik már feladták a munkakeresést, 23 százalékra becsülte. Mint hangsúlyozta, a munkaügyi minisztérium politikai nyomás hatására mindenfajta definíciós trükkökkel alacsony értéken tartotta a tényleges munkanélküliségi arányszámot. Amerikában a harmincas évek nagy depressziója óta még soha nem volt 23 százalékos munkanélküliség, ami azt jelentette, hogy csaknem minden negyedik munkavállaló állás nélkül volt.
Engdahl ezután rátér Obama külpolitikai rejtélyére. A szerző már kezdő mondatában leszögezi, hogy az Obama-kormány legveszélyesebb kudarca a külpolitika volt. A Nobel-békedíjas elnök világszerte még több háborút indított meg, mint elődje, George W. Bush.
Elsőként a meglepő afganisztáni „surge”-re, azaz „felszökkenésre” került sor, amely kifejezést arra értették, hogy az Afganisztánban lévő katonák számát további 30 ezerrel megnövelték.
Ezt Petraeus tábornok és a demokrata párti háborús héják tanácsolták neki, mégpedig azzal, hogy sürgősen hajtsa végre. Amikor Petraeus tábornok az Irakban állomásozó amerikai haderők parancsnokaként a felkelés leverésének olyan stratégiáját választotta, amelyet „alacsony intenzitású háborúzásnak” neveztek, Obama ezt azzal viszonozta, hogy Petraeust az Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok főparancsnokává tette, és ő volt az, aki felügyelte a „surge”-öt. 2011-ben Petraeust a CIA főnökévé tették, mígnem egy évvel később belekeveredett egy szexbotrányba, és ezért távoznia kellett.
Obama elnöksége idején az amerikai titkosszolgálatok – a titokban az amerikai kongresszus által engedélyezett finanszírozással, valamint szaúd-arábiai és katari pénzekkel – megindították az úgynevezett „arab tavaszt”.
Ez utóbbi 2010 decemberében, Tunéziában kezdődött. 2011 elején Washingtonból kiképzett kádereket vittek az egyiptomi felkelésekhez és tüntetésekhez.
De az Obama-kormány nem csak a Közel-Keleten fejtette ki illegális tevékenységét. Amikor Ukrajna demokratikusan megválasztott elnöke, Viktor Janukovics 2013 novemberében bejelentette, nem a társult EU-tagságot fogadja el, hanem egy jobb ajánlatot Oroszországgal és az Eurázsiai Gazdasági Unióval történő együttműködést, az Obama-kormány néhány órán belül színes forradalmat robbantott ki, amelyet ezúttal az Euromajdan-tiltakozásnak neveztek.
Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium Európáért felelős államtitkára és Geoffrey R. Pyatt kijevi amerikai nagykövet a szó szoros értelmében egy Washington által megtervezett puccs feltételeit vetették papírra 2014 februárjában.
Néhány órával korábban még Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter a konfliktus diplomáciai megoldását követelte. Washington és az Obama-kormányban helyet foglaló háborús héják viszont hallani sem akartak a békéről, hanem polgárháborút akarta kirobbantani Ukrajnában. A németek, teszi hozzá Engdahl, egyértelműen a program rossz oldalán álltak. Sokan várták azt, hogy a háborúbarát neokonzervatívok – vagy neokonok, ahogyan röviden ellenfeleik nevezték őket – Obama 2009. januári elnökké válásával eltávoznak a kormányból.
Bush elnökségének katonapolitikája messzemenően egy befolyásos republikánus gondolatgyár, a Project for a New American Century (Új Amerikai Évszázad Projekt – PNAC) munkája volt.
A PNAC kinyilvánított célja a globális vezetés biztosítása Amerikának, valamint a katonai erő és az erkölcsi egyértelműség politikája.
Ahogyan David Rockefeller trilaterális bizottsága Carter elnök hivatala idején a hetvenes években az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikáját szó szerint irányította, ….
ugyanazt tette Bush elnök idején a PNAC Dick Cheney-n, Donald Rumsfelden, Paul Wolfowitzon és Richard Perle-en át az elnökség minden fontos politikai posztján.
A PNAC-hoz tartozott még a vezető republikánus háborús héja John McCain szenátor és későbbi amerikai elnökjelölt.
A PNAC azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy lobbista munkájával elérje a Pentagon hadi kiadásának igen jelentős növelését.
A 2001. szeptember 11-i támadások tökéletes hátteret szolgáltattak mindehhez. Később derült ki, hogy a PNAC-tagok az elnöknek és a nyilvánosságnak hamis titkosszolgálati ismereteket mutattak be, amelyekkel az USA-t háborúba csalták Szaddám Huszein ellen.
Szaddám Husszein mindig is Oszama bin Laden elszánt ellenségének számított, és azt a vádat, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak, sohasem bizonyították.
A PNAC-nak az anyagiakat elsősorban két adómentes alapítvány nyújtotta, és mindkettő szorosan kapcsolódott az amerikai hadiiparhoz: a Lynde és Harry Bradley Alapítványon és a John M. Olin Alapítványon át.
Mindkét alapítvány ezenkívül számos más washingtoni neokonzervatív gondolatgyárat finanszíroz.