Múlt csütörtökön a második Trump-adminisztráció nyilvánosságra hozta a várva-várt nemzetbiztonsági stratégiáját. A hivatalos dokumentumot, mely számottevően eltér még az első Trump-elnökség alatti elődjétől is, leginkább Európában fogadták megrökönyödéssel: egymás után jelentek meg a „nyugati szövetség felbomlását”, illetve a „NATO elpusztítását” jövendölő elemzések. A nemzetbiztonsági stratégia kétség kívül pellengérre állítja az öreg kontinenst, miközben más államok, mint például Kína, Oroszország és a közel-keleti olajmonarchiák bőven válogathatnak a szívüket melengető részletekből. A Portfolio hísportál megnézte, hogy a korábbiakhoz képest hogyan határozza meg saját nemzetközi szerepvállalását a Fehér Ház, ez milyen következményekkel járhat, és mennyire alkot koherens egészet az új amerikai világkép. Nem kellett sokáig keresni az első logikai bukfencet.
Az amerikai nemzetbiztonsági (NSS), valamint az azt kísérő védelmi stratégia (NDS) publikálása kongresszusi előírás minden hivatalba lépő adminisztráció számára. Az Ovális Irodába visszatérő Donald Trump szignóját viselő új dokumentum azonban
úgy formailag, mint tartalmilag szakít az eddig megszokott NSS-iratokkal.
Mind az első Trump-kormányzat, mind Joe Biden stratégiája hosszabb volt a mostaninál – a 2017-es több mint duplája volt az idén kiadott 33 oldalnak. A legtöbb elemző Trump első kiskönyvét komolynak, a washingtoni fősodorba teljesen beilleszthetőnek vélte, szemben a mostanival, melyet a Washington Post véleménycikke valós stratégia helyett mindössze „moodboardnak„, halovány elképzelések kollázsának titulált.
Persze megkérdőjelezhető, hogy az iromány önmagában mekkora jelentőséggel bír, kiváltképp egy olyan időszakban, amikor Donald Trump hirtelen felindulásokkal tűzdelt, személyiségközpontú és tranzakcionalista külpolitikáját látjuk kibontakozni. Hiszen épp az amerikai elnökből nézzük ki legkevésbé, hogy ezt – vagy bármilyen vaskos paksamétát – tanulmányozza egy-egy külpolitikai döntés meghozatala előtt.
Mégsem hagyható figyelmen kívül az anyag, hisz ez az első alkalom, hogy a 2025 januárja óta regnáló republikánus adminisztráció – melyben élesen elkülönülnek és érezhetően versengenek egymással a különböző külpolitikai iskolák képviselői – egyetlen szövegbe sűrítette bele, hogy hogyan fogja fel saját, szövetségesei és riválisai szerepét, illetve hogyan kívánja egyengetni azokat a jövőben.
Ráadásul a 2017-es verziótól való eltérésnek van egy pozitív olvasata is, mint azt a Brookings Intézet egyik, korábban Joe Bidennek dolgozó elemzője megjegyezte. Az első Trump-féle dokumentummal szemben – mely professzionálisnak professzionális volt, de szinte köszönőviszonyban sem volt a valódi amerikai külpolitikával – ez szerinte őszintén tükrözi a jelenlegi prioritásokat, és azt, ahogy a Fehér Ház kitekint a világra.
Azt, hogy az amerikai külpolitika origójába megkérdőjelezhetetlenül Donald Trump személye és egyéni döntéshozatala került, jól tükrözi, hogy az amerikai elnök nevét több mint 27-szer említik a 33 oldal során (összehasonlításképp, a 2017-esben Trump csak hatszor merül fel, a 2022-esben Biden pedig ötször, mindkét elnök esetében pár idézetről van szó.)
A „béke elnökeként” bemutatott Trump ideológiáját „Amerika az elsőként” határozzák meg, kifejtve, hogy az
pragmatikus, anélkül, hogy „pragmatista” lenne, reális, anélkül, hogy „realista” lenne, elvszerű, anélkül, hogy „idealista” lenne, erőteljes, anélkül, hogy „héja” lenne, és visszafogott, anélkül, hogy „galamb” lenne. Nem a hagyományos politikai ideológián alapul. Elsősorban az motiválja, ami Amerika számára előnyös – vagyis, két szóban: „America First”.
Kritikusok mondhatnák tehát, hogy az „Amerika az első” egyszerre mindent is, meg semmit sem jelent, a lényege csupán annyi, hogy az Egyesült Államok érdekei érvényesüljenek – pontosabban az, amit az elnök az amerikai érdeknek vél, mindenek előtt gazdasági téren. Már az első elnöksége alatt is megszokhattuk Trumptól, hogy – Magyarics Tamás Amerika-szakértő szavai nyomán – „az amerikai érdekérvényesítést nem vonta be idealista ideológiai mázzal.”
Egy biztos: az „Amerika az első” felfogás alapvetése, hogy
a II. világháború után amerikai vezetéssel kiépített, majd a hidegháború lezárultával is fenntartott világrend kudarcot vallott.
A dokumentum ezért az amerikai külpolitikai elitet teszi felelőssé, amely „meggyőződött arról, hogy az egész világ feletti állandó amerikai dominancia az országunk legjobb érdekeit szolgálja”, de „súlyosan félreismerte” Amerika erre vonatkozó hajlandóságát. Mint kifejtik, az elmúlt évtizedek bűnlajstromához tartozik
- a bel- és külföldi erőforrásokon való túlterjeszkedés;
- a globalizáció- és szabadkereskedelem-pártiság, ami „kiüresítette” a középosztályt és az ipari bázist;
- a védelmükre keveset költő, potyautas szövetségesek támogatása, akik „irreleváns” konfliktusokba rángatták bele Washingtont;
- valamint a nemzeti szuverenitást és Amerikát aláásó nemzetközi intézményrendszerre való támaszkodás.
Bár a „belülre figyelés”, az ipari bázis visszaépítése, a szövetségesek teherviselésének növelése és a szükségtelen beavatkozások kerülése mint célkitűzések közel sem számítanak újdonságnak a korábbi, még demokrata adminisztrációkhoz képest sem, számos tartalmi elem – jelesül az eddigi világrend és a liberális demokrácia értékközvetítésének elutasítása –, no meg különösen a hangvétel
számottevő szakítás az eddig uralkodó amerikai külpolitikával.
Kiváltképp, ha mindezt a szövetségi rendszereket nagy becsben tartó Joe Biden „nemzetközi rend” melletti kiállásával állítjuk szembe.
Az egyik legnagyobb különbség Trump első és második nemzetbiztonsági stratégiája között az, hogy a mostani jóval engedékenyebb hangnemet üt meg az olyan globális versenytársakkal szemben, mint Kína és Oroszország.
A 2017-es irat innovációjának számított a „nagyhatalmi versenyfutás” mint a nemzetközi kapcsolatok új paradigmája, ezt az értelmezést pedig helyben hagyta, illetve továbbfejlesztette a Biden-adminisztráció „demokráciák és autokráciák” közötti szembenállást hirdető keretezése.
Kína és Oroszország az Egyesült Államok értékeivel és érdekeivel ellentétes világot akar kialakítani
– szögezte le az első Trump-elnökség stratégiája, pár éve még „revizionista” fenyegetésnek bélyegezve Pekinget és Moszkvát.
A friss verzióból ugyanakkor eltűntek a nagyhatalmi versenyre történő utalások, és immár oroszországot sem nevezik „agresszívnak”.
Szövetségeseinkkel és partnereinkkel együttműködve dolgozni fogunk a globális és regionális erőegyensúly fenntartásán, hogy megakadályozzuk a domináns ellenfeleink megjelenését. Mivel az Egyesült Államok elutasítja a globális dominancia kárhozatra ítélt koncepcióját, meg kell akadályoznunk mások globális, és egyes esetekben akár regionális dominanciáját is
– húzza alá a 2025-ös kiadás, a realista külpolitikai felfogás szókincsét kölcsönözve. Jóllehet nyomatékosítják, hogy Amerika többé nem fogja „Atlaszként a vállain viselni a világot”, és hidegvérűen priorizálni fogja a globális kihívásokat, ezzel szembemenve hatékony stabilitásnövelési stratégiának titulálják, hogy az elnök békeszerződésekre törekszik, „még az alapvető érdekeinkhez nem közvetlenül kapcsolódó régiókban és országokban is”.
A Kremlről egyébként az európai szekcióban annyi hangzik el csupán , hogy az orosz-ukrán háborúból kifolyólag meggyengültek az európai-orosz kapcsolatok, „sok európai egzisztenciális fenyegetésként tekint Oroszországra”, és jelentős amerikai szerepvállalás lesz szükséges a „viszony kezelése” érdekében. Amerika tehát inkább külső szemlélőként, közvetítőként, mintsem érintettként látja – vagy akarja láttatni – magát az orosz-ukrán háborúban.
Washington a Pekinggel ápolt kapcsolatát mindeközben főleg gazdasági szemüvegen keresztül vizsgálja, mondván, „helyre kell billenteni” a kereskedelmi kapcsolatokat. Hozzáteszik ugyanakkor, hogy „ezt ki kell egészíteni azzal, hogy határozottan és folyamatosan a háború megelőzését célzó elrettentésre fókuszálunk az indo-csendes-óceáni térségben”, kiemelve a Tajvan körüli konfliktust és a szabad hajózás fenntartását a Dél-kínai-tengeren.
A Politico tudósítása szerint Scott Bessent pénzügyminiszter az utolsó percig azon munkálkodott, hogy tompítsa a szöveg Kínával kapcsolatos megfogalmazásait, attól tartva, hogy különben megakadhatnak a kereskedelmi tárgyalások az ázsiai nagyhatalommal. Okkal feltételezhetjük tehát, hogy
a barátibb hangnemet diplomáciai gesztusnak szánhatja a Fehér Ház mind az ukrajnai háború (vagy béke) kapcsán illetékes Moszkva, mind Peking felé.
A Brookings Intézet elemzése ugyanakkor azt olvassa ki mindebből, hogy az Egyesült Államok immár „kevésbé törekszik a stratégiai versenyfutásra, és nyitottságot mutat a befolyási övezetekre.” Kérdés persze, hogy az érdekszférák kinyilvánítása mit jelentene a (potenciális) ütközőzónák, mint például Ukrajna vagy Tajvan sorsára nézve.
Az érdekszférák megjelenése azonban magyarázatot adhat arra, hogy a stratégia egyik, ha nem a legfőbb fókusza miért esik az egyesült államok „hátsó kertjére”, a nyugati féltekére.
Mindez nem meglepő: ősszel arról írt a Washington Post, hogy katonai vezetők elégedetlenségüknek adtak hangot, amiért a belföldi és régiós szempontok a korábbiaknál hangsúlyosabban szerepelhetnek az NSS-t kiegészítő védelmi stratégiában.
Évekig tartó elhanyagolás után az Egyesült Államok ismét érvényesíteni és ki fogja kényszeríteni a Monroe-doktrínát, hogy visszaállítsa az amerikai elsőbbséget a nyugati féltekén, valamint hogy megvédje hazánkat és hozzáférésünket a régió kulcsfontosságú földrajzi területeihez
– magyarázza a Fehér Ház a Monroe-elv most leleplezett „Trump-kiegészítését”. E szerint az illegális migráció, a szervezett bűnözés és a drogcsempészet a térség legfőbb kihívásai,
a határbiztonság és a kartellek elleni fellépés érdekében pedig a „halálos erő” alkalmazása sem zárható ki.
Ezt felfoghatjuk annak a szeptemberben indult, ellentmondásos akciósorozatnak az indoklásaként is, mely keretében már több mint 80 feltételezett drogcsempészt ölt meg a haditengerészet a rezsimváltással fenyegetett Venezuela karibi és csendes-óceáni partjainál.
Bár James Monroe elnök a 19. század első felében az európai gyarmatosító hatalmak amerikai kontinensről való kiűzését értette a nevével fémjelzett doktrína alatt,
200 évvel később Kína feje főhet ennek hallatán.
Bár a dokumentumban mindössze „nem nyugati féltekéről származó” betolakodókról értekeznek, a Trump-adminisztráció egyértelműen célként tűzte ki a kínai befolyás visszaverését Latin-Amerikában, mivel az
a jelenben gazdasági hátrányba hoz minket, a jövőben pedig stratégiai kárt okozhat. Ha ezeket a behatolásokat komoly ellenállás nélkül hagyjuk, az az elmúlt évtizedek egyik nagy amerikai stratégiai hibája.
Ide vág például, hogy Trump már a beiktatási beszédében kifogásolta a Panama-csatorna feletti kínai befolyást.
Washington a saját latin-amerikai beleszólását és katonai jelenlétét főként a jobboldali politikusok vezette „regionális bajnokok” segítségével növelné (lásd Javier Milei argentin elnököt). Emellett elmélyítenék a gazdasági együttműködést is a térség államaival, sőt, nem rejtik véka alá az ebből remélt üzleti hasznot sem.
Minden nagykövetségünknek tudnia kell az országukban rejlő jelentős üzleti lehetőségekről, különösen a nagy kormányzati szerződésekről. Minden amerikai tisztviselőnek […] meg kell értenie, hogy a feladatának része, hogy előmozdítsa az amerikai vállalatok versenyképességét és sikerét- adja ki az utasítást a nemzetbiztonsági stratégia.
A legtöbb elemző a kubai felmenőkkel bíró Marco Rubio külügyminiszter keze nyomát véli felfedezni az ambiciózus latin-amerikai szerepet vizionáló sorokon. Az elszánt amerikai érdekérvényesítést elnézve egyesek a neoimperializmus renenszánszát jövendölik, míg mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a távoli és közelmúlt beavatkozásait felelevenítő amerikai retorika akár visszájára is elsülhet, hiszen ellenálást generálhat belföldön és külföldön egyaránt. Bár a rendkívül szoros hondurasi elnökválasztáson, úgy tűnik, a Trump-szövetséges jelölt jött ki győztesen az amerikai intervencióból.
Washington latin-amerikai ambíciója kapcsán azonban felmerülhet Peking és Moszkva szemszögéből, hogy ha „Amerika az amerikaiaké”, akkor a Dél-kínai-tenger és Kelet-Európa miért nem lehet az ő befolyási övezetük.
Egyébként, ha a különböző régiókat az alapján állítjuk fontossági sorrendbe, hogy hányszor utal azokra a dokumentum, meglepő eredmény születik:
- a széles körben rendszerszintű riválisnak tartott Kína (vagy a kínai kifejezés) 22-szer fordul elő,
- a nyugati félteke – azaz lényegében Latin-Amerika – 13-szor bukkan fel,
- pont annyiszor, mint a prioritási listán lejjebb csúszott, puskaporos hordó helyett befektetési lehetőségként bemutatott Közel-Kelet.
- Oroszország (vagy az orosz) tízszer jelenik meg,
- pontosan ugyanennyiszer említik Afrikát,
- végül pedig Ázsiát hatszor.
-
Messze legtöbbször ugyanakkor Európa (vagy az európai) kerül említésre a nemzetbiztonsági stratégiában, nem kevesebb mint 49 alkalommal. A hangnem pedig nem éppen derűs.
A gazdasági hanyatlás elhalványul a civilizáció eltűnésének valós és még szembetűnőbb kilátása mellett. Az Európa előtt álló nagyobb problémák közé tartoznak az Európai Unió és más transznacionális szervezetek tevékenységei, amelyek aláássák a politikai szabadságot és szuverenitást, a kontinenst átalakító és viszályokat szító migrációs politikák, a szólásszabadság cenzúrázása és a politikai ellenzék elnyomása, a születési ráták zuhanása, valamint a nemzeti identitás és az önbizalom elvesztése
– fest a Trump-kormányzat lesújtó képet az öreg kontinensről, kiemelve, hogy ha kitart a jelenlegi trend, Európa 20 éven belül „felismerhetetlenné válik”, ezáltal pedig nem egyértelmű, hogy „megbízható szövetségesek” maradunk-e.
Azt szeretnénk, ha Európa európai maradna, visszanyerné civilizációs önbizalmát, és felhagyna a kudarcot vallott, túlzottan szabályozó szemlélettel- húzza alá a dokumentum, mely célként tűzi ki Európa jelenlegi irányvonalának korrigálását. Mint írják, egyes európai tisztviselők „irreális elvárásokat támasztanak a háborúval kapcsolatban, és törékeny kisebbségi kormányokban ülnek, melyek közül sok tiporja a demokrácia alapelveit az ellenzék elnyomása érdekében.”
Azt, hogy Washington épp az elviekben vele legszorosabb szövetséget alkotóknak tartogatta a legerősebb kritikát, természetesen értetlenkedve és felháborodással fogadták a legtöbb európai fővárosban.
A Fehér Ház persze erre felelhetné, hogy „azokat bántjuk leginkább, akiket a legjobban szeretünk”. Ráadásul ez a típusú retorika már ismerős lehet J. D. Vance februári müncheni beszédéből. Korántsem biztos viszont, hogy az ennyire nyílt „kioktatás” hosszú távon célra vezet, főleg miután az európai vezetők többsége a transzatlanti nézeteltérések elsimítására játszott az ukrajnai béketárgyalások vagy a vámháború kapcsán, mégis ezt kapják cserébe.
Mindenesetre a Trump-adminisztráció önmagával is látszólagos ellentmondásba keveredve arról ír a stratégia Közel-Keletről szóló fejezetében, hogy felhagynak azzal a „téves kísérlettel”, hogy rávegyék a régiót „hagyományai és történelmi kormányzati formái feladására”.
A Közel-Kelethez fűződő sikeres kapcsolatok kulcsa az, hogy elfogadjuk a régiót, annak vezetőit és nemzeteit olyannak, amilyenek, miközben a közös érdekű területeken együttműködünk
– szögezik le a nem egy esetben önkényuralmi, autoriter államokról, melyek vezetőivel, például Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceggel szoros kapcsolatot ápol az amerikai elnök. Ennek ellenére a dokumentum szerint az amerikai diplomáciának Európában kell kiállnia „a valódi demokrácia, a véleménynyilvánítás szabadsága […] mellett”. Míg máshol elutasítják és elvetik a demokrácia terjesztését, illetve a belügyekbe történő intervenciót, hozzáteszik:
a hazafias európai pártok növekvő befolyása valóban okot ad a nagy optimizmusra.
Egyszóval joggal számíthatunk arra, hogy Washington a jövőben még erőteljesebben megteheti tétjeit az európai országok választásain, elsősorban a markánsan jobboldali, populista indulók érdekében.
Határozottan érezhető ugyanakkor Washington szakadatlan frusztrációja az európaiakkal a védelempolitikai „tehermegosztás” – illetve új kifejezéssel élve, „teheráthelyezés” – megvalósítása kapcsán, így az is benne lehet a pakliban, hogy a szabadságjogokkal kapcsolatos nyomásgyakorlást ennek összefüggésében kell értelmeznünk. Noha a nemzeti szuverenitást „aláásó” EU-ról negatív hangnemben ír a Trump-adminisztráció, és arról jelentek meg sajtóértesülések, hogy egy másik, nem nyilvános verzióban az szerepel, hogy egyes országokat, köztük Magyarországot „kihúznák” az Unióból, mégis hangsúlyozzák:
„Erős Európára lesz szükségünk”, melyet „szuverén nemzetek” alkotta „összehangolt csoportként” írnak le.
Kérdéses azonban, hogy egy, a Brüsszelben is sokat emlegetett „erős Európa” miként valósulhatna meg mély, (legalább) kül- és védelempolitikai integráció nélkül. Ennek kialakítására pedig a már létező szervezet jelentené a legkézenfekvőbb megoldást – megreformált formában vagy sem.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy azt az évtizedes stratégiai vitát eldöntöttnek nyilvánította a Fehér Ház, hogy érdekében áll-e Amerikának egy önmagát megvédeni és „saját lábain megállni képes” Európa. Ám Washington szemszögéből így felmerül annak a kockázata, hogy egy „stratégiailag autonóm” Európa pár évtizeden belül inkább a Kína és Amerika közötti egyensúlyozás felé mozdul el – az pedig csak olaj lehet a tűzre, ha Washingtonból csak az ívet kapja. De ehhez persze először valóban „erőssé” kellene válnia az öreg kontinensnek.
Mindent összevetve, Trump második nemzetbiztonsági stratégiája az elsőnél ténylegesen hitelesebben adja vissza azokat az elképzeléseket, célkitűzéseket és valós cselekedeteket, melyek 2025-ben meghatározzák az amerikai külpolitikát – annak valamennyi önellentmondásával együtt. Figyelembe véve, hogy melyik elnök neve szerepel a dokumentum legelején, és milyen ellentétes külpolitikai frakciók versengenek a kegyeiért a Fehér Házban, ez talán a legkisebb meglepetés.