Destruktív kölcsönös függés – így jellemzi tömören a Moscow Times publicistája Oroszország és Ukrajna viszonyát.
A helyzet odáig romlott, hogy ma már a másik gyűlöletében találják meg saját önazonosságukat.
Oroszország és Ukrajna viszonya egymás lassú kizsákmányolásától eljutott a halálos gyűlölködésig – kezdi cikkét Gleb Pavlovszij a Moscow Times publicistája. Öt évvel az ukrán válság 2014 eleji kirobbanása után mindennapossá vált az ukrajnai orosz intervenció és a felek durva hatalmi politikai játszmát játszanak egymással szemben. Téved azonban, aki két nemzeti érdekeit követő ország politikai küzdelmét vagy csupán az orosz imperialista törekvéseket látja a felek rossz viszonyának hátterében.
Az igazság bonyolultabb, amit a publicista úgy jellemez: a két ország egymás beteges geopolitikai ölelésében vergődik. Stratégiai szatellitjei egymásnak, nem tekinthetők független országoknak, hanem egy kényszerű, kilátástalan kapcsolat részesei, amelyben egyszerre tekintik egymást követendő modellnek és veszedelmes ellenségnek. És ami tovább rontja a helyzetet: ez a viszony nem egy eltérés a világon megszokott normáktól, hanem szerves része az új, globalizált világrendnek.
Az orosz, a fehérorosz és az ukrán vezetők 1991-ben aláírták az egyezményt, amely a Szovjetunió feloszlatásához vezetett, ám a jövőre vonatkozóan nem adott útmutatást. A volt kelet-közép-európai szocialista országok a Nyugatban megtalálták új nemzetközi modelljüket, amit Ivan Krastev és Stephen Molmes a másolás korának nevezett. Az 1989-ben kezdődött időszakban az a mintakövetés olyan közös normákat teremtett Európa nyugati és keleti fele között, amelyek elfedik az óriási különbségeket a felek között.
Oroszország és Ukrajna az 1990-es években más utat járt be: a Nyugat helyett egymásra figyeltek. Az orosz fél nem tudta világossá tenni: be kívánja olvasztani Ukrajnát, mert nem egészen értette, miért is vágyik erre annyira. Az ukrán fél egyfajta gazdasági biztosítékként tekintett arra, hogy a területén át Európába irányuló orosz gáz- és olajszállítás után zsíros tranzitdíjat kap.
A millennium idején, Vlagyimir Putyin orosz elnökké választásával azonban felborult ez a „rend”.
Leonyid Kucsma távozóban lévő akkori ukrán államfő és a kijevi ellenzék egyaránt egy Putyin-szerű vezetőt akart látni az ország következő elnökeként. A Moscow Times publicistája szerint azonban ehelyett Viktor Janukovics és Viktor Juscsenko következett, akik az ország legrosszabb vezetői voltak Ukrajna függetlenné válása óta.
Eközben sajátos módon azért vált Moszkva mániájává, hogy uralkodna kell Ukrajna felett, mert az orosz elitnek fogalma sem volt, mit kezdjen saját országa gazdaságával. Még a reformista gazdaságpolitikusok is úgy tekintette Ukrajnára, mint ahol megvalósíthatják azt, amire Oroszországban képtelennek bizonyultak. Aztán jött az oroszbarát Janukovics 2014-es bukása a kontrollálhatatlan utcai megmozdulások nyomán, majd – mint minden klasszikus forradalom, ez is – irányíthatatlanná vált. A hatalmi vákuumban Oroszország elcsatolta Ukrajnától a Krím félszigetet.
A következő fejezetben egy évvel ezután láthattuk a kijevi forradalom groteszk másolatát a délkelet-ukrajnai Dombaszban (ezúttal a helyi szeparatisták lázadtak fel a Nyugat-barát kijevi politikai elittel szemben), ahol végül két félkész állam („népköztársaság”) jött létre. A területükön lakók zsebében két három ország útlevele lapul. Mindkét ország szenvedett: az ukrán forradalom kifulladt, miközben az orosz tévé három éven át, 2014 és 2017 között ukrajnai rémtörténetekkel traktálta a nézőit.
Eközben az egymást kérlelhetetlenül gyűlölő, harcoló felek kereskednek és együtt is működnek egymással. Miközben valaki meghal a dombaszi harcokban a túlélők a luhanszki kávézókban a Beeline orosz mobilszolgáltatónál a Moja Ukrajna kedvezményes csomag igénybevételével telefonálnak. A két ország viszonyában az alapkérdések is tisztázatlanok.
Beszélhetünk-e eltérő orosz és ukrán nemzeti identitásról? A személyiségek szintjén igen, az államszervezetén nem. A felek viszonya olyan kóros lett, hogy saját jövőjüket abban látják, hogy kárt akarnak okozni a másiknak. Ha mélyen magukba néznek, akkor a másik iránti gyűlöletet látják.
Belátható időn belül Ukrajna egyetlen stratégiai célja (a NATO- és EU-csatlakozás, az amerikai katonai együttműködés, az Eurázsiai Unió kihasználása) sem élhető el. Mindezek csak arra jók, hogy dühítsék az oroszokat, akik elborultságukban elfelejtenek saját Ukrajna-stratégiát kidolgozni. Nincs válasz a nagy kérdésre: mit kezdjenek a szomszédos országgal? Próbálják megtartani? Minek? Így csak egy mérgező cél marad, igyekszenek megtörni az ukránok vágyát az önállóságra.
Kijev és Moszkva nem vív totális háborút, de mindkét elit a másik felett aratott állítólagos „győzelmekkel” erősíti és gazdagítja magát. Az ukrán felső tízezer valójában nem is akar győzni, mert az oroszok elleni harcnak köszönhetően kapja meg amit mindig is akart: szakíthat Putyinnal és a Nyugat védőbástyájának állíthatja be országát. Amit ezért fizetnie kell, az némi területi veszteség Donyeck és Luhanszk környékén és az izzó gyűlölet az ottani szeparatisták és Kijev között.
A felek csak akkor léphetnének ki ebből a beteges viszonyból, ha belátnák: kölcsönösen függnek egymástól. Moszkvának be kéne fejeznie ukrán területen vívott háborúját, Kijevnek le kellene mondania arról, hogy szimbolikus győzelmekre vágyjon az oroszokkal szemben.
Egy valami biztos, egyik ország sem érte el, amiről 1991-ben vágyott: egyikük sem találta meg a helyét a világban.