Az unió történetét a föderalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelme szempontjából bemutató sorozatom negyedik, befejező részében az 1992-től, az Európai Unió megalakulásától napjainkig tartó korszakot tekintem át.
A maastrichti szerződés alapján létrejött Európai Unió 1992-es megalakulása utáni éveket egyfelől továbbra is a lopakodó föderális törekvések jellemezték, amelynek során a legkülönfélébb területeket, szakpolitikákat igyekeztek szupranacionális szintre emelni. Ezek olyan kísérletezések, amelyeknek a továbbgyűrűző és tényleges hatásairól elfelejtették tájékoztatni az európai állampolgárokat.
Másfelől a kilencvenes és a kétezres évek a szerződések kora is; ebben az időszakban sorra-rendre születnek az unió működéséről szóló megállapodások a tagállamok között. Ezek meghatározó jellemzője, hogy – szemben a szakterületeken megnyilvánuló lopakodással – nyíltan a többségi döntések számát s ezzel a föderális elemet növelte az unióban. Ez történt az amszterdami szerződésben (1997–1999), illetve Nizzában (2000–2001) is, ráadásul a nizzai szerződés megerősítette az Európai Bizottság (bizottság) elnökének pozícióit, illetve az Európai Parlament (parlament) jogalkotói szerepkörét.
A 2010-es évek közepére két esemény erősítette fel az uniós elitben a föderációs törekvéseket, mely napjainkra egyértelműen kinyilvánított szándékká vált a fősodratú globalista-liberális brüsszeli elit köreiben.
Az egyik a 2008 őszén kirobbant amerikai pénzügyi válság, ami nagyon rövid időn belül Európában is erősen éreztette a hatását. Az unió tagállamaiban – különösen a déli országokban – bankok adósodtak el és váltak fizetésképtelenné, országok kerültek a csőd szélére, különös tekintettel Görögországra. A továbbgyűrűző hatások azzal fenyegettek, hogy a hitelezők is csődbe mehetnek, s így a válság kiterjedhet az unió egészére és veszélyeztetheti a központi hatalmak egyensúlyát is. Ennek következtében a brüsszeli vezérkar, döntően a bizottság, illetve az unióban gazdaságilag meghatározó súlyú német politikai vezetés, élén Angela Merkellel, arra az elhatározásra jutott, hogy kezébe veszi az irányítást, s válságkezelés címén beavatkozik az adott tagországok belügyeibe, méghozzá a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, az Európai Központi Bankkal (mely 1998-ban alakult), a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal együttműködve.
A beavatkozásnak két iránya volt: az egyik gazdasági, a másik politikai. Gazdasági oldalról a bizottság a pénzügyi egyensúly helyreállítása érdekében megszorításokra kényszerítette a válság közelébe került országokat, ismét csak kiemelt tekintettel Görögországra. Ez azt jelentette, hogy a vészhelyzetbe került, szupranacionális hatósugarú bankok adósságait az állampolgárokkal fizettette meg, akiknek egyébként semmi közük nem volt a válság kialakulásához. Másfelől Görögország többszöri segélycsomagot kapott, amelynek feltételeként a fent említett szervezetek határozták meg, diktálták a görög gazdaságpolitikai lépéseket, vagyis a görög szuverenitás ebből a szempontból romokban hevert.
A politikai irányú beavatkozás pedig abban nyilvánult meg, hogy a válság kellős közepén a bizottság lényegében véve miniszterelnököket „delegált” Olaszország és Görögország élére 2011-ben, választás és így demokratikus felhatalmazás nélkül. Mario Monti és Ioannis Papalekas egyaránt a globális pénzügyi elithez tartozott korábban, Monti uniós biztos volt azelőtt, Papalekas pedig Wall Street-i bankár. Ez a két lépés erőteljes beavatkozás volt a tagállamok belügyeibe, felmutatva egy olyan „modellt”, amely a tagállami szuverenitás semmibevételével és a föderalizmus abszolút kiterjesztésével jellemezhető.
A bizottság tehát lassacskán gyakorlattá formálta, hogy direkt eszközökkel beleszól egy-egy tagállam pénzügyi-költségvetési döntéseibe, visszaélve azzal, hogy a válságba jutott ország kölcsön felvételére kényszerül a nemzetközi pénzügyi szervezetektől, s a kölcsön fejében a brüsszeli elit írja elő a költségvetési lépéseket. Azonban ezt a formálódó föderális trendet törte meg Magyarország, az Orbán-kormány azzal, hogy nemet mondott a kölcsönfelvételre 2010/11-ben, és a saját útjára lépett: szuverén, úgynevezett unortodox – persze csak neoliberális szempontból unortodox – gazdaságpolitikai lépésekkel, a multinacionális cégek különadóztatásával igyekezett kilábalni a válságból – ma már tudjuk, hogy teljes sikerrel.
Magyarország tehát ellenállt a gazdasági-pénzügyi beavatkozásnak, s ezáltal ellenállt annak, hogy ezen a „funkcionalista” úton mozduljon el az unió a föderális működésmód felé. Az Orbán-kormány élesen szembehelyezkedett a görög és olasz válságkezelésből kiinduló, spill-over hatással, s ez, a dolgok természete folytán, éles konfliktushoz vezetett a bizottság, illetve a parlament föderalista-globalista körei (főleg a LIBE bizottság) és Magyarország között. Magyarország volt tehát az első, mint újonnan csatlakozott közép-európai uniós tagállam, amelyik szuverenista alapállásból élesen konfrontálódott a főként a bizottságban megjelenő föderalista törekvésekkel.
Ez a konfliktus erősödött tovább a 2015 tavaszán Európa felé meginduló migránsáradattal. Ismét Magyarország, az Orbán-kormány volt az, amelyik kezdettől hangoztatta, hogy az illegális bevándorlás elfogadhatatlan, az európai határokat meg kell védeni, s hogy a tömeges muszlim bevándorlás veszélyezteti az európai, keresztény alapokon álló kultúrát és életformát. A brüsszeli elit viszont – Angela Merkel és Soros György, illetve a mögötte álló globális pénzügyi körök hathatós inspirálásával – bevándorlásbarát álláspontra helyezkedett, s ezt kérte számon a tagállamokon is. A nyilvánvaló és éles véleménykülönbség Magyarország, illetve a Magyarországgal egyetértő közép-európai országok és a brüsszeli elit között azonban nem okozott volna feltétlenül gondot, ha Brüsszel, illetve a bizottság tiszteletben tartja a tagállamok önálló véleményét és ezzel a tagállami szuverenitást.
Azonban a probléma éppen abból adódott, hogy Brüsszel ebben az egyértelműen tagállami hatáskörbe tartozó kérdésben egységes, bevándorlóbarát uniós álláspontot és cselekvést követelt meg minden egyes tagállamtól. (A kötelező kvóta bevezetésétől kezdve a beilleszkedés támogatásán át egészen a migráció, mint emberi jog elfogadásáig.) Az uniós elit, a bizottság, Merkel és a parlament globalista körei a migránsok befogadásával, a tehermegosztással kapcsolatos szolidaritásra hivatkozva játszották ki a föderalista kártyát, ott akartak uniós egységet teremteni, ahol az csírájában sem volt meg. Egyben erőltetik a többségi döntést ebben a kérdésben, ami szintén a nemzeti szuverenitás megnyirbálását jelentené az unión belül.
Ugyanakkor a másik oldalon a bevándorlást elutasító országok, így a V4-ek és még néhány tagállam is világosan felismerte és hangoztatja is, hogy itt nem pusztán a migráció megítéléséről van már szó, hanem a nemzeti szuverenitás megvédéséről is, s ezen keresztül arról az alapkérdésről, hogy az unió milyen irányba induljon el a jelenlegi válsághelyzetéből: a föderalizmus és az Európai Egyesült Államok avagy a nemzetállamok szuverenitására és egyenjogúságára épülő Európai Unió felé.
Új helyzet alakult tehát ki az unió immáron hetvenéves történetében, amely a két államszövetségi koncepció közötti konfliktus markáns kiéleződésével, az alternatívák látványos szembekerülésével jellemezhető a leginkább. Az sem vitás, hogy ebben a szembenállásban Magyarországnak a szuverenista oldalon meghatározó szerep jutott. A korábbi évtizedekkel szemben, amikor az akkor még főleg nyugat-európai országok újra és újra kompromisszumokat kötöttek egymással föderális vagy kormányközi irányban, most mindez tetéződött egyfajta Nyugat és Kelet közötti törésvonallal is, ami még nehezebbé teszi a megoldást az eltérő történelmi, kulturális és értékrendi beállítottságok között.
Annál is inkább, mert míg korábban a „nyugat-európai” országok mintegy tudomásul vették a francia–német tengely irányítását, addig a közép-európai országok nem nyugodhatnak ebbe bele, mert a két központi hatalom szándékai számos kérdésben sértik a közép-európai országok nemzeti érdekeit. Így összességében több törésvonal csúszik egymásba a két tábor között, ami minden eddiginél élesebbé teszi a konfliktust, többek között éppen a föderalizmus-globalizmus, illetve a nemzeti szuverenitás elvei között.
Összességében tehát a lassan hetven éve tartó konfliktus mára válságot teremtett az unióban, s ebben az időszakban, ez év májusában kezdődött el egy átfogó vita, konferenciasorozat az unió lehetséges jövőjéről. Megítélésem szerint a válság és a két világnézet, kulturális és értékbeli beállítottság közötti törésvonal olyan mértékben elmélyült – gondoljunk csak a magyar gyermekvédelmi törvény elleni, példátlanul penetráns és intoleráns támadásra –, hogy ma már számomra az is kérdés, hogy jelenlegi formájában egyben maradhat-e az unió.
De erről majd egy külön cikkben szeretnék néhány megjegyzést tenni.
Fricz Tamás
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója