A világháborúnál is nagyobb katasztrófához közeledünk
Nem tűntek el azok a jelenségek, amelyek alapján úgy láthatjuk, hogy a XX. század vészterhes 30 éveinek időszakához hasonló éveket élünk, ám van egy nagy különbség: a történet vége egy világháborúnál is pusztítóbb katasztrófa lehet.
A huszadik század harmincas éveinek dühe és megalkuvása visszatért a 2010-es évekre – véli Larry Elliott, a Guardian gazdaságra szakosodott publicistája. Abban a korszakban a tömeges munkanélküliség, a totalitárius politikai ideológiák és háború forralták az előbbit, míg Neville Chamberlain brit miniszterelnök híres alkuja, az 1938-ban aláírt müncheni egyezmény, amely utat nyitott Csehszlovákia feldarabolása előtt a béke megőrzésének reményében, az értelmetlen megalkuvás szimbólumává vált.
A Guardian szerzője szerint a világ hasonló helyzetbe került, mint a két világháború között: valami nagyon rosszul alakult a világgazdaságban. Akárcsak akkor az elmúlt 20 évben is azt tapasztalhattuk, hogy egy megalapozatlan gazdasági boomot mély recesszió követett 2008-2009-ben, majd ezután a gazdaságtörténet leggyengébb kilábalása következett.
A nagy jegybankok el vannak telve maguktól, hogy sikerült megelőzniük az 1930-as évek nagy gazdasági depressziójának megismétlődését, de ehhez az úgynevezett monetáris enyhítés keretében hosszú időn át pénzzel kellett elárasztaniuk a piacokat. Ez spekulációs buborékok kialakulásához vezetett az áru-, részvény- és ingatlanpiacokon. Ma már ezek leeresztésének jeleit látjuk például az eső olajárakban és abban, hogy a Wall Street 1931 óta nem látott gyenge teljesítményt nyújtott az év végén.
Időbe tellett, mire annak idején a vonakodó kormányok belátták, hogy a régi módszerek nem működnek. Fel kell adni az aranystandardot (a valuták szabad átválthatóságát aranyra), az állami beavatkozás minimumon tartását, a piac mindenhatóságának elvét. Az előbbit Nagy-Britanniával az élen egymás után adták fel az országok, az utóbbi kettővel szemben az USA elindította a New Dealt, amit aztán később mások is követtek.
Most azonban nem látunk ilyen mély reformokat a világgazdaság egy évtizeddel ezelőtti klinikai halálba süppedése óta. A kormányoktól inkább várják, hogy tartsák egyensúlyban költségvetésüket, mint hogy gazdaságösztönözésre költsenek. A tőke oda áramlik, ahova akar, a bankrendszer, amelynek gyenge ellenőrzése megalapozta a 2008-as pénzügyi összeomlást, alig változott és végül, de nem utolsósorban a tőke és a munka hatalmi egyensúlyának felborulása az előbbi javára nem változott. A gazdasági növekedést eladósodás alapozta meg – leginkább a jegybankok kötvényvásárlásainak formájában. Mindez korábban is fenntarthatatlan volt és újra az lesz.
A helyzetet az teszi igazán rosszá, hogy a jövedelmek és a vagyon elosztásának jelenlegi aránytalansága a 80 évvel ezelőtti helyzetet tükrözi. A reálbérek alig nőttek az elmúlt években: akinek saját lakása, részvényei vannak, az jól jött az elmúlt évtizedből, aki gyengén fizetett munkájából él és kicsi a megtakarítása, az rosszul.
Ezek a tényezők – a gyenge gazdasági teljesítmény, korábbi üzleti szokások visszatérése és az érzés, hogy a vergődés közben egyesek emelkednek, mások süllyednek – szintén a régi időkből ismert politikai jelenségek feléledéséhez vezettek. A nacionalizmus, a populista vezetők, a dühös, radikális politikai irányzatok visszatéréséhez. Az emberek az 1930-as években vonzódtak az erős emberekhez, mivel úgy látták, hogy a mérsékelt politikusok rosszul teljesítenek – most ugyanezért sikeres Vlagyimir Putyin Oroszország, Recep Tayyip Erdogan Törökország, Jair Bolsonaro Brazília és Donald Trump az USA elnöke.
Visszatértek az akkori idők rákfenéi, a protekcionizmus és a kereskedelmi háborút, bár a Kína és az USA között kibontakozó büntetővám-háború inkább csak egy csetepaté. A Trump „America First” politikájában meghirdetett elzárkózást is feltalálták már az 1920-1930-as években. A befelé fordulás, a vámfalak építése, a bevándorlás kárhoztatása a Guardian szakírója szerint abból fakad, hogy az emberek úgy látják: a globalizáció gyümölcseit a társadalmi hierarchia felső régióiban élők élvezik.
Az egyetlen nagy különbség a két időszak között, hogy jelenleg nem láthatunk olyan ideológiai háborút, mint akkor. A nagy depresszió idején sokan gondolták, hogy a kommunista rendszer ötéves terveinek bevezetése alternatívája lehet a piacgazdaságnak. A tervgazdaság azóta a Szovjetunióval együtt a történelem süllyesztőjébe került.
A szabadpiaccal egyedül a környezetvédelem helyezkedik szembe. Az egyik oldalon úgy gondolják, hogy a gazdasági növekedés kínál megoldást a társadalmak bajaira, a másikon viszont úgy, hogy a bővülés forszírozása az emberi civilizáció elpusztításával fenyeget.
A kormányok tisztában vannak a globális felmelegedés jelentette egzisztenciális veszéllyel. Tudják, hogy változtatniuk kellene országuk gazdaságainak működésén a károsanyag-kibocsátás csökkentése érdekében, ami áldozatokat követelne az emberektől. Azzal is tisztában vannak, hogy halaszthatatlanul cselekedniük kellene, mert a légkör túlzott felmelegedése visszafordíthatatlanná válik. Ennek ellenére a decemberi katowicei klímacsúcson aláírtak egy olyan cselekvési tervet, amelyről tudják, hogy elégtelen a katasztrófa elkerüléséhez.
A Guardian publicistája szerint ezért ez a lengyel város megfelel 1938 Münchenjének, a záródokumentum pedig ugyanolyan megalkuvás, amilyen a müncheni egyezmény volt. Akárcsak az 1930-as években a világ vezetői elhalasztották az elkerülhetetlen cselekvést. A legfejlettebb országok akkor elkerülték a legrosszabbat, mármint a nemzeti szocializmus átvételét, ám éppen hogy csak. Most ismét közeleg az igazság pillanata.
https://maivilag.com/2018/12/a-iii-vilaghaboru-geopolitikaja-ezert-van-oroszorszag-es-kina-a-celkeresztben/
Forrás: napi.hu
