A sziget, ahol megállt az idő – Kőkorszak a XXI. században
Az Északi Sentinel-sziget az Andamán- és Nikobár-szigetek délnyugati partvidékéhez közel fekvő, mindössze 72 négyzetkilométeres, szinte egészében erdővel borított, fehér homokos tengerparttal rendelkező, korallzátonyokkal körbevett, festői szépségű sziget, a szentinelézek otthona, valódi paradicsom.
Egyes antropológusok véleménye szerint a Bengáli-öbölben élő, szokatlanul sötét bőrű nép tagjai közvetlen leszármazottai az Afrikából kirajzó első embercsoportoknak és akár már 60.000 éve lakják foggal körömmel védett szigetüket.
Lándzsák, dárdák és kések mellett egy jókora vesszők kilövésére alkalmas laposíjat is használnak. Hogy ki volt az első olyan aki összetalálkozott velük de szerencséjére élve menekült ki a karmaik közül, nos arról bizony eddig még nem tudni, az viszont eléggé beszédes hogy a tengerészek már az ókorban sem szívesen merészkedtek az Andamán- és Nikobár-szigetek közelébe.
Az ismert geográfus és csillagász, Ptolemaiosz kannibál vademberekként hivatkozik az ott élőkre, akikről köztudomású, hogy megnyúznak és megesznek mindenkit, akit elfognak, egyes arab feljegyzések pedig borzongva adnak hírt egy olyan, fekete bőrű népről, ami gátlástalan könyörtelenséggel gyakorolja a kannibalizmus szörnyű szokását.
Maga a híres kalandor és világutazó, Marco Polo sem merte megkockáztatni, hogy a földjükre lépjen, csupán elhajózott mellette, de szükségét érezte lejegyezni az emberevőkről hallott és ezek szerint a hajósok körében közszájon forgó történeteket. Ezért aztán nem különösebben meglepő, hogy hosszú évszázadokig senki sem égett a vágytól, hogy megtudja, mi igaz a legendákból és mi az, ami csupán a rumot kortyoló, babonás matrózok élénk fantáziájának terméke.
A szentinelézek kultúrája és nyelve a mai napig teljesen ismeretlen a tudomány és az emberiség számára.
A nép tagjai ezen nem is akarnak változtatni, kifejezetten ellenségesek azokkal, akik hozzájuk merészkednek, egyszerűen megölik a betolakodókat.
Valószínűleg nincs még egy olyan elzárt törzs, mint a szentinelézek. Nyelvük annyira különbözik a többi Andamán-szigetekitől, hogy úgy vélik, az utóbbi néhány ezer évben csak minimális kapcsolatuk volt a külvilággal. A csoport becslések szerint 50-200 főből állhat, és védelmük érdekében tilos 5 kilométernél közelebb hajózni a szigethez. Az indiai hatóságok azért is óvják őket a külső látogatóktól, mert egy behurcolt betegség könnyen elpusztíthatja őket
1967-ben az indiai kormány expedíciók sorozatát indította a szigetre. A haditengerészet egy hajója lehorgonyzott a korallzátonynál, és ha lehetőség adódott rá, ajándékokat vittek a partra, kapcsolatteremtés reményében. Egyik útjuk sem járt sikerrel, a törzs tagjai visszahúzódtak az erdőbe és elrejtőztek.
1974-ben a National Geographic forgatócsoportja kötött ki motorcsónakkal, a Man in search of Man című dokumentumfilmhez szerettek volna anyagot készíteni. Golyóálló mellénybe öltözött, fegyveres rendőrök egítségével ajándékokat helyeztek el maguktól biztonságosnak gondolt távolságra a parton; Egy műanyag kisautót, egy kikötött, élő disznót, egy játékbabát, pár kókuszdiót és egy alumínium edénykészletet.
Visszahúzódtak a csónak közelébe és várták, hogy mit reagálnak. A reakció azonnali nyílzápor volt, melynek során a rendező combját átfúrta az egyik nyílvessző. Szemtanúk szerint egy fiatal harcos büszke kacajjal nyugtázta a pontos találatot az erdőből. Mikor az expedíció emiatt kénytelen volt visszavonulót fújni, a parton maradt őslakosok leszúrták és eltemették a disznót a játékbabával együtt, a műanyag autóhoz nem nyúltak, majd visszahúzódtak az erdőbe, az edénykészletet és a kókuszdiót viszont magukkal vitték.
1981-ben az M/V Primrose teherszállító hajó zátonyra futott a sziget északi oldalán, a legénység egy hétig a roncsról verte vissza a folyamatos szentineléz támadásokat, mire sikerült kimenteni őket.
A Primrose volt az a hajó, ami a szentinelézek népcsoportját talán a kőkorszakból a vaskorba emelte.
Azóta is rendszeresen acéldarabokat zsákmányolnak a lassan teljesen szétrozsdásodó hajóroncsról, hamar megtanulták, hogyan lehet belőle késeket, lándzsa- és nyílhegyeket készíteni.
A 2004-es cunami után helikopterek köröztek felettük, hogy lássák, hogy vannak az emberek, de lentről mérgezett nyilakat kaptak válaszul.
Legutóbb, 2006-ban, két részeg orvhalász éjszaka lehorgonyzott egy kötélhez erősített szikladarab segítségével a part közelében, hogy másnap rákásszanak a zátonyoknál, de a hullámverésben hajnalra partra sodródtak, anélkül, hogy észrevették volna. Azonnal megölték őket. Holttestüket sekély sírokba temették a parton. A mentőhelikopter vette észre, ami a halászokat kereste, de olyan nyílzápor fogadtatásban részesült, hogy a testeket is kénytelen volt otthagyni.
A szentinelézek vadásznak, halásznak, és gyűjtögetnek. Az emberek alacsony termetűek, bőrük sötét színű, hajuk gyapjas. Nem tudni, hogy fémet munkálnának meg, de ami a partjukra sodródik, azt minden bizonnyal hasznosítják. Az 1980-as években a sziget külső korallzátonyán fennakadó tartályhajóról több vastárgyat elvittek. Fegyvereik dárdákból és íjakból állnak, használnak köveket, bambuszkosarakat, csónakot tudnak építeni, a tüzet parázsként őrzik.
Alapvető élelmiszereiket vadászat, halászat és vadon termő növények gyűjtése biztosítja. Mezőgazdaságra utaló jelek nincsenek. Lakóházaik oldalfalak nélküli kunyhók, amelynek padlóját időnként levelek borítják, ezek egy 3-4 tagú családnak tudnak elegendő helyet biztosítani, vagy nagyobb, közös lakóépületek, melyek több tucat négyzetméter területűek és gondosabban lettek kialakítva, emelt padlóval és az egyes családoknak elkerített lakóterülettel.
További törzsek a térségben:
Nagy-Andamániak – ma már csak 40 fő, de egykor a legnépesebb törzs az 1860-as években estek áldozatul a britek megjelenésével elterjedt járványoknak. Az elveszettnek hitt törzset 1968-ban megtalálták a Strait szigeten.
Onges-törzs – 10 fő, a Kis-Andamán szigeten; jelenleg két településük van, félnomád életmódot folytatnak, gyűjtögetésből élnek. Minden barátkozási kísérletnek ellenálltak.
Jarawaiak – 266 fő, a Középső- és Déli-Andamán sziget nyugati partjain élnek. Hagyományosan ellenségesek minden kapcsolatfelvétellel szemben, ám nemrégiben a törzsön kívüliekkel is kapcsolatba léptek.
Sentinelik – 100 fő, North-Sentinel szigeten laknak. A világ valószínűleg legelszigeteltebb népcsoportja, biológiai és kulturális értelemben egyaránt. Ellenségesek a törzsön kívüliekkel, eddig egyáltalán nem sikerült felvenni velük a kapcsolatot.
Shompenek – 250 fő, a térség egyetlen mongoloid törzse. A Nagy-Nikobar szigeteken élnek, félnomádok, vadászatból és halászatból tartják fenn magukat.
További törzsek a Föld bolygón:
Mára talán meglepő, hogy egyáltalán vannak még a világnak olyan pontjai, ahol érintetlen környezetben, mindentől elszigetelve egész törzsek élnek. Pedig valójában viszonylag sok ilyen csoport található még a Földön. Világszerte több mint száz olyan törzs létezik, amely elszigetelten él.
A legtöbben Új-Guineában és Dél-Amerikában találhatóak, Brazíliában a kormány 77 ilyen őslakos csoportot tart számon, Peruban körülbelül tizenötöt, néhány tucat lehet Indonéziában, kettő India partjainál, és még néhány Malajziában és Közép-Ázsiában is. Pontos számokat azonban nem tudni róluk.
