Amiről nem beszélnek: ezért nem lett Horn Gyula az Antall-kormány külügyminisztere

Emlékszik még, hol volt 1989. október 23-án, amikor Szűrös Mátyás ideiglenes államfő kikiáltotta a mindenki által olyannyira várt köztársaságot?

Kónya Imre: Ott álltam én is a Parlamentnél a tömegben. Felemelő érzés volt, bár az örömömbe üröm is vegyült. Nem volt korrekt lépés az 1956-os forradalom évfordulójára tenni ezt az ünnepélyes aktust. A kommunistákban mindig is megvolt a hajlam, hogy azokat az ünnepeket, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni, megpróbálják valamivel felülírni. Így volt ez az 1949-es alkotmánynál is, amelyet Szent István ünnepén, augusztus 20-án hirdettek ki. A 89-es alkotmány létrejötte megérdemelt volna egy külön ünnepnapot, mert október 23-a mindig is a forradalom ünnepe marad. A másik, hogy az ellenzéket kihagyták ebből az egészből. Holott a 89-es alkotmány közös teljesítmény volt, sőt: 90 százalékban az ellenzék elképzelése érvényesült benne.

Önnek mekkora szerep jutott ebben?

Kónya: Nekem az ellenzék összefogásának megszervezésében, az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttében és működésének koordinálásában volt szerepem, a hatalommal való magas szintű politikai tárgyalásokban és a megállapodás létrehozásában már nem vettem részt, bár tagja voltam az alkotmányt kidolgozó szakbizottságnak.

Nem tartottak attól, hogy a békés átmenet helyett vér fog folyni, mert az állampárt nem akarja majd átadni egykönnyen a hatalmat?

Kónya: Nem. Magyarországon nem volt forradalmi helyzet. Az emberek nagy része jobban élt, mint a környező szocialista országok lakói: fusizott, gmk-zott és mehetett Bécsbe a Gorenjéért a Wartburg hátsó ülésén gubbasztó nagymamával. Szóval az elégedetlenség azért nem volt akkora. Másrészt a politikai szereplők egyike sem akart erőszakos megoldást. Az ellenzék szabad választásokat akart, és ezt sikerült is a tárgyalásokon elérnie.

Az Ellenzéki Kerekasztal vitáit olvasva a mai politikai viszonyokhoz szokott ember nem hisz a szemének: előfordult, hogy a szélsőjobbosnak tartott Csurka István egy szakmai vita során átnyúlt az asztalon és a kőliberális és éppen síkideg Tölgyessy Péter kezére tette a kezét, így nyugtatva őt. Ez olyan, mintha ma Toroczkai László vigasztalná valamiért Kunhalmi Ágnest.

Kónya: Hát igen. Bár Tölgyessyt azért nem hasonlítanám Kunhalmi Ágneshez. Az Ellenzéki Kerekasztalnál különböző beállítottságú emberek kemény vitákat folytattak, de sosem volt személyeskedés, és mindig kompromisszum volt a vége, meg tudtak egyezni. Ráadásul kulturáltan zajlott az egész. És a reformkommunisták is korrekt tárgyalópartnerek voltak, amit utólag is értékelni kell. Jó, persze azért nem lett külügyminiszter Horn Gyulából az Antall-kormányban.

Még szép. Miért lett volna?

Kónya: Helmuth Kohl német kancellár a kormányalakítás előtt felhívta Antallt, hogy gondolja végig, nem kellene-e Horn Gyulát megtenni külügyminiszternek.

Nyilván kellett némi idő, mire Antall magához tért a kérdés után.

Kónya: Hát valóban elcsodálkozott, majd visszakérdezett: „Kancellár úr, ha te a CDU-val megnyered a választást, beteszel a kormányodba egy ellenzéki politikust?” Erre Kohl nevetett egyet és azt mondta: „Igazad van.”

De miért akarta belobbizni a kancellár a szocialisták ikonját az Antall-kormányba?

Kónya: Kohl szerintem akkor még nem gondolta, hogy ebben az országban igazi demokrácia lesz.

No de visszatérve a hangnemre, a stílusra: miért működött a rendszerváltás előtt az, ami ma már elképzelhetetlen?

Kónya: 1989-ben az ellenzéki erők érdekeltek voltak abban, hogy a regnáló hatalom ellen egységesen lépjenek fel. Közös céljukat, a szabad választásokat és a demokratikus jogállam létrehozását csak így érhették el. 1990 után megváltoztak a dolgok. A parlamenti demokráciában kijöttek a különbségek olyan kérdésekben, mint a nemzeti összetartozás, vagy a múlthoz való viszonyulás. És a helyzet azóta csak romlott. Torgyán Józsefet akkor hordószónoknak tartottuk, de ma van nála sokkal rosszabb. Sípolnak, dobolnak, videóznak, barikádot emelnek ellenzéki képviselők a parlamentben. Ez a viselkedés elborzaszt. De azért emlékeztetnék Áder János egyik újévi beszédére is. Az államfő akkor azt mondta: mindenkinek megvan a felelőssége a közbeszéd lezüllesztésében, de a kormányon lévőké mindig nagyobb.

Milyen ma a személyes viszonya egykori politikustársaival?

Kónya: Senkivel sem járok össze, de csaknem mindenkire jó szívvel gondolok. Ha véletlenül összefutunk, még Pető Ivánt is örömmel üdvözlöm, pedig a Kónya–Pető vita elég kemény ütközet volt akkoriban.

Emlékszik még a rendszerváltás előtti időkből a Fidesz-felesre?

Kónya: Persze. Úgy rémlik, cseresznyepálinka volt. Ittam is Orbánnal, meg Kövérrel, valamelyik körúti kocsmában.

Mostanság hajtott fel stampedlit a miniszterelnökkel vagy a házelnökkel?

Kónya: Ma már ritkán találkozunk, leginkább a rendszerváltozásról vagy Antall Józsefről tartott megemlékezéseken, konferenciákon, üléseken. Ilyenkor váltunk néhány szót a „daliás időkről”. Amúgy a Fidesz-feles nem stampedli volt, hanem fél deci.

Az ezredforduló táján kiszállt a politikából. Nem csábította vissza a frontvonalba valamelyik párt?

Kónya: Nem, de nem is mentem volna. Aki abban a csodálatos időszakban politizálhatott, az most minek szálljon be egy sárdobálással teli háborúskodásba? Engem általában jobboldali emberek állítanak meg az utcán, és sokszor megdöbbenek a mondataikon. Aztán hallgatom a baloldali betelefonálós műsorokat, és még jobban elkeseredek. Óriási a megosztottság az országban.

Legutóbbi könyvének az a címe: És az ünnep mindig elmarad? Ön szerint az ország egyszer majd tud együtt ünnepelni?

Kónya: Egyelőre elég kilátástalan a helyzet. Sportnyelven szólva: vesztésre állunk. De bízom abban: egyszer valakit nagyon megverünk.

Boldog ember?

Kónya: Igen. Tudja, így 72 évesen, visszapillantva az életemre, hatalmas ajándéknak tartom mindazt, ami velem történt. Magánélet, közélet, minden. Vasárnaponként a templomban mindig hálát adok a jóistennek, hogy ilyen életet adott nekem. Eszmélkedésemtől arra vágytam, hogy tehessek valamit ezért a nemzetért, ezért az országért. És azt hiszem, ez sikerült is.

Kónya Imre (72) ügyvéd, politikus 1988. szeptember 10-én lépett be a Magyar Demokrata Fórumba. Két hónappal később hat társával együtt alapította meg a Független Jogász Fórumot, amelynek vezetőjeként kezdeményezte az Ellenzéki Kerekasztal létrehozását, és vezette annak üléseit. 1993-tól, Antall József halála után a Boross-kormány belügyminisztere lett. 1996-tól az MDNP tagja, 2002-ben pedig a Centrum Párt alapítója. 2005-ben, az MDNP és az MDF egyesülése után újra a régi pártja tagja lett. Nős, felesége Kutrucz Katalin jogász, akivel két gyermeket neveltek fel.

Forrás: Blikk