Lehull a lepel: hektoliterszámra vesszük a palackozott csapvizet

A palackos víz világhódító útja abból az elképzelésből indult el, hogy a föld alól származó víz különlegesen egészséges, köszönhetően az évszázadok alatt kioldódó ásványi anyagoknak – olvasható Francis H. Chapelle A palackozott forrásvizek természetes története című könyvében. Az ásványvíz-kultusz a 18. század folyamán kezdődött el, elsősorban termálfürdők környékén, ahol jellemzően gyógyvizet, forrásvizet töltöttek a palackokba. Ezekről gyakran állította a forgalmazó, hogy ásványianyag-tartalmuk gyógyírt jelentenek mindenféle betegségre.

A korai orvostudomány nem igazán tudta megcáfolni vagy alátámasztani ezt az állítást, de ma már tudjuk, hogy a dolog mögött inkább a tudatlanság állt: ahogyan Európában és Amerikában nőttek a nagyvárosok, úgy öntöttek egyre több szennyvizet ugyanazokba a folyókba, amikből ittak és főztek. Vagyis a betegségek egy jelentős része a szennyezett víz használatából fakadt, így amikor a vagyonosabb polgárok a folyóvíz helyett, fertőzésmentes, tiszta vizet kezdtek el inni, az az egészségükön is meglátszott.

Ez a 20. század hajnalán változott meg, miután a tudomány és technológia fejlődésének köszönhetően megjelentek a víztisztító-üzemek és széleskörűen elérhetővé vált a tisztított csapvíz. Mivel ezután már nem volt szükség palackos vízre, a legtöbb ilyen cég pedig csődbe ment.

Az egyik kivételt a francia Perrier jelentette, amely kisebb-nagyobb sikerrel, de fent tudott maradni. Amikor pedig a 80-as években be akartak törni az amerikai piacra, egy forradalmi reklámötlettel álltak elő:

A Perrier nem víz, hanem egy jómódúaknak készült üdítőital – „a vizek pezsgője”, egy egészséges alternatíva, egyenesen dél-Franciaországból– állította a mára klasszikusnak számító reklám.

Az agresszív kampány bevált, a Perrier pedig hatalmas eladásokat kezdett el produkálni a tengeren túlon:

• míg 1976-ben még csak 3 millió palackot;
• addig 1979-ben már 200 millió palackot adtak el az amerikai piacon.

A Perrier később több amerikai ásványvízmárkát is felvásárolt, míg végül a francia céget egy még nagyobb hal, a Nestlé vette meg.

Az ásványvíz-mánia közben szép lassan a világ más részeire, így Magyarországra is becsorogott: 1998-ben még csak 23 liter ásványvizet ivott meg átlagosan egy magyar, ám ez a szám 2018-ra 126 literre, vagyis több mint ötszörösére ugrott.

Ezzel mi magyarok is az élvonalban vagyunk, mindössze 14 literrel lemaradva az amerikaiaktól. Ráadásul egyre többet iszunk, arányaiban már ugyanannyi ásványvizet fogyasztunk, mint minden más üdítőitalt, gyümölcslevet, jeges teát egybevéve. A hatalmas kereslet természetesen hatalmas kínálattal párosul, a palackozott vizek piaca egy jelentés szerint meg fogja haladni a 215 milliárd dollárt.

Az ásványvíz-biznisz olyan élelmiszeripari óriások kezében van, mint a Nestlé (Aquarel), Pepsi (Margitszigeti Kristályvíz) vagy Coca-Cola (Natur Aqua), ezek a vállalatok pedig hatalmas profitot generálnak a különféle palackozott vizek eladásokból.

Fontos kihangsúlyozni, hogy itt nem csak forrás-, vagy artézi kutakból nyert ásványvizekről beszélünk, hanem sok esetben sima csapvízről. A fent felsorolt cégek mindegyike rendelkezik olyan márkával (Pure Life, Aquafina, Desani), amely szó szerint palackozott csapvizet forgalmaz – fordított ozmózissal mindent kivonnak a vízből, majd mivel a desztillált víznek borzalmas íze van, mesterségesen hozzátesznek ásványi anyagokat. A fillérekért megvásárolt csapvizet aztán hatalmas árréssel értékesítik a boltokban.

Ezt persze a gyártók nem szeretik a fogyasztó orrára kötni, volt is ebből botrány a 2000-es évek elején, ami után arra kötelezték a Pepsi által forgalmazott Desani márkát, hogy ezt feltüntessék. Itthon a Szigetközi Friss Víz verte ki a biztosítékot, miután kiderült, a márka néhol 870 forintért árult palackozott terméke gyakorlatilag mosonmagyaróvári ivóvíz, amely literje 0,47 forintba kerül a nyugat-magyarországi településen élőknek, ha kinyitják a csapot.

De az artézi kutakból kinyert vizet is elképesztő profittal lehet eladni, ha lehámozzuk az adókat és a csomagolás költségét, maga a víz literje filléres költség az előállító számára. A növekvő eladásokat látva azonban kijelenthetjük: az emberek többsége boldogan a zsebébe nyúl és hajlandó a többszörösét kifizetni az ásványvízért, minthogy a csapból igya ugyanazt. Persze rávághatnánk, hogy a fröccshöz nem lehet szénsavas vizet tölteni a csapból, de a valóság az, hogy a legtöbbet mentes vízből vesszük.

Ez egy bonyolult kérdés, amire érdemes árnyalt választ adni. A Netflix Rotten című élelmiszeripari ügyeket feldolgozó dokumentumfilmje részletesen bemutatja Nigéria legnagyobb városának, a 21 millió lakosú Lagosz esetét, ahol a lakosok töredékének van csak hozzáférése tiszta ivóvízhez.

Európai fejjel nehéz elképzelni, de az afrikai városban mindössze az emberek egytizedének van hozzáférése biztonságos csapvízhez, így a palackozott víz igazi státuszszimbólumnak számít errefelé – egy palack víz ára nagyjából az egy napi átlagkereset felét viszi el, így azt csak a jobb módúak tudják megfizetni.

Kiépített vízvezetékrendszer és víztisztítók híján, a nigériaiaknak egyelőre nincsen alternatívájuk, bár épülnek az országban víztisztító üzemek, a dinamikusan növekvő lakosság igényeit ezek nem fogják belátható időn belül kielégíteni.

De mi a helyzet az olyan helyekkel, mint az Egyesült Államok vagy Magyarország, ahol a lakosság döntő többségének elég kinyitnia a csapot, hogy tiszta vízhez jusson?

A fejlett országokban a csapból elérhető víz már évtizedek óta tiszta és iható – persze vannak kivételek, Magyarországon is találunk arzénnel szennyezett vízhálózatokat, vagy olyan eseteket, amikor a vízszolgáltató hibája miatt átmenetileg szennyezetté válik a csapvíz, de ezek viszonylag ritkák.

Világ lakosságának tisztított ivóvízhez való hozzáférési aránya – Magyarországon közel 100 százalékos ez az arány. Kép: Our World in Data

Tény azonban, hogy a csapvíz renoméja megkopott, és ha nem sikerül visszaállítani, annak súlyos következményei lesznek.

A bizalmatlanság ugyanis ördögi kört alakíthat ki: minél kevesebben bíznak a csapvízben, annál kevesebb bevétele lesz a vízműveknek, hiszen a döntéshozók is feleslegesnek gondolhatják, hogy erre költsenek. A kevesebb bevételből viszont egyre nehezebb lesz karbantartani a gigantikus infrastruktúrát – rontva ezzel a rendszer megbízhatóságát.

A luxusnak azonban ára van, az Egyesült Államokban például több település is kiakadt, amiért a Nestlé súlyos aszály idején sem állt le a víz kitermelésével, tovább apasztva az alacsony talajvíz-szintet. Máshol az okozott felháborodást, hogy miközben a helyi lakosoknál megszűnt a vízszolgáltatás, a cég vígan folytatta a víz szivattyúzását. Vagyis, amikor a helyi lakosság nem fért hozzá a lába alatt lévő vízhez, egy dollármilliárdokat termelő multinacionális cég megkapta ugyanazt, hogy elszállítsa az értékes erőforrást valahova máshova.

Ám míg a helyi ügyek ritkán érik el az országos ingerküszöböt, addig a műanyag válság már nagyon is elérte azt. A korábban bemutatott Lagosz például szó szerint fuldoklik a műanyag hulladékban, aminek jelentős része ásványvizes PET-palack, ami használat után a kukában végzi, majd jó eséllyel az Atlanti-óceánban, talán egy bálna gyomrában.

Emellett az sem elhanyagolható tény, hogy a magukat gyakran a csapvíznél egészségesebbnek beállító ásványvizek a legfrissebb kutatások szerint irgalmatlan mennyiségű mikroműanyagot tartalmaznak, szemben a hagyományos csapvízzel – igaz, ennek egészségre gyakorolt hatásáról egyelőre keveset tudunk.

Egyelőre kevés jel mutat rá, hogy a közel jövőben megtörne a palackos vizek varázsa. De egy olyan korban, amikor egyre többet gondolunk a fenntarthatóságra és a környezetvédelemre, talán egy picivel nagyobb eséllyel vonjuk kétségbe a klasszikus ásványvizes reklámot, amikor jóképű sráccal katartikus dolgok történnek, miközben a világ legtermészetesebb vizét szürcsölgeti egy műanyag flakonból.