Merkelék háza táján komoly küzdelem zajlik

„A CDU/CSU és az SPD frakcióival közösen sok mindent elértünk – de még sok a tennivalónk” – áll abban a napokban nyilvánosságra került dokumentumban, amelyben a szövetségi kormány a Németországot jelenleg irányító nagykoalíció munkáját (ön)értékeli. A félidei önértékelés eredetileg a szociáldemokraták ötlete volt, akik a 2017 őszi Bundestag-választásokat követően csak hosszas tárgyalások után voltak hajlandóak koalícióra lépni az uniópártokkal. A koalíciós szerződésbe is az ő nyomásukra került bele a félidei mérleg, amely elméletileg a nagykoalíció végét is jelenthette volna, ha a felek úgy ítélik meg, hogy a közös munka nem eredményes.

Talán nem meglepő, hogy

nem látják indokoltnak a szakítást.

Angela Merkel szerint a beígért 300 nagyintézkedés kétharmada már vagy megvalósult, vagy úton van afelé – a koalíció tehát munkaképes és akar is dolgozni, szakítás nincs.  Hogy is lenne – mondhatnánk gonoszkodva. A CDU és az SPD tulajdonképpen olyanok, mint a lefejezett tyúkok, amik az országút mellé tévedtek: elbóklásznak még a fűben, de elég csak egyszer az útra csatangolniuk, és akkor vége a dalnak – mármint még korábban, mint egyébként. A nagykoalícióban jól tudják ezt, ezért igyekeznek is a biztonságot jelentő gazban maradni, de ez csak ideig-óráig lehetséges. Pedig hát az országút is hívogató, ezt-azt onnan is fel lehetne csipegetni (fej hiányában persze nehéz) – legutóbb éppen az alapnyugdíj kérdése csábította a veszély közelébe a nagykoalíciót.

Az alapnyugdíj kérdésében olyan konfliktusba került egymással a CDU/CSU és az SPD, amely kormányválsággal fenyegetett. Az alapnyugdíjra 2021-től azok lesznek jogosultak, akik legalább 35 éves szolgálati idővel rendelkeznek. Az uniópártok jövedelem-ellenőrzéshez kötötték volna az alapnyugdíj folyósítását, amit a szociáldemokraták többször is elutasítottak – ők az állami nyugdíjrendszerből származó kifizetéseket vizsgálták volna.

Végül az uniós pártok nyomására az előbbi megoldásnál maradtak. Várhatóan 1-1,5 millió nyugdíjas ellátásán tudnak majd így javítani.

A két lefejezett tyúk közül a szociáldemokraták helyzete tűnik hervasztóbbnak.

Egyrészt azért, mert az SPD pillanatnyilag tényleg fejetlen tyúk: az eddigi pártelnök, Andrea Nahles még június elején jelentette be lemondását a posztról, az új elöljárókról pedig majd a decemberi pártkongresszuson döntenek. Az biztos, hogy két elnököt választanak majd, az előválasztás első fordulóját a Klara Geywitz és Olaf Scholz alkancellár-pénzügyminiszter alkotta páros nyerte. Scholz győzelméért Merkel is izgatottan szurkolhat, ha ugyanis nem sikerül beülnie a pártelnöki székbe, Scholz politikai karrierje és ezzel együtt pénzügyminisztersége saját maga számára is egyértelműen véget ér – ez pedig a nagykoalíció halálos ítéletével egyenértékű.

Másrészt pedig azért, mert az idei tartományi választások jócskán megtépázták Willy Brandt pártjának nimbuszát. A három kelet-németországi választáson, Brandenburgban, Szászországban és Türingiában rendre 5% körüli veszteségeket szenvedett a párt, utóbbi két tartományban már csak egy számjegyű eredményre voltak elegendők a szociáldemokratákra leadott szavazatok. Szövetségi szinten is rég elmúltak már azok az idők, amikor az SPD-ről mint második legerősebb alakulatról lehetett beszélni – sőt, bizonyos intézetek jelenleg erősebbnek mérik a radikális jobboldali AfD-t a szocdemeknél.

A 2019-es tartományi választásokon összességében az uniópártok sem szerepeltek túl fényesen, bár a CDU/CSU esetében legalább az tisztázottnak tűnik, hogy ki a főnök a párton belül. Legalábbis névlegesen.

Decemberben lesz egy éve, hogy Annegret Kramp-Karrenbauert választották a CDU élére. AKK igyekezett leszerelni azokat, akik afféle újracsomagolt Merkelnek gondolták őt: a Merkel-kritikus Ziemiakból párttitkárt csinált, próbált utat találni a párt konzervatív szárnyához, márciusban kőkemény volt Orbánnal a néppárti tagság ügyében. Aztán jött a karneváli vécés poén, ami mind PR-értékét, mind viccességét tekintve katasztrofális választásnak bizonyult; utána meg az EP-választás, a védelmi miniszteri kinevezés, Brandenburg, Szászország és Türingia.

2019 nem Annegret Kramp-Karrenbauer éve volt a CDU élén, jövőbeli kilátásait pedig nagyban rontja, hogy a kormány élén még mindig Angela Merkel áll.

„Ha AKK nem Merkel idő előtti távozásával lesz kancellár, nagyon nehéz dolga lesz, ha magának akarja vindikálni a kancellárjelöltséget” – mutat rá Christoph Schwennike a Cicero online kiadásában.

És 2019-nek még nincs vége, hiszen a kereszténydemokraták is pártkongresszust tartanak majd – igaz, ők november 22-én és 23-án. Kramp-Karrenbauer számára akár még rázóssá is válhat a lipcsei találkozó, ezért már jó előre felszólította belső ellenfeleit: keressék a nyílt konfrontációt. Ez alighanem felhívás keringőre a tavalyi elnökválasztáson legyőzött Friedrich Merznek, a konzervatív szárny favoritjának, de kaphat az alkalmon Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke is, akit szintén lehetséges kancellárjelöltként tartanak számon.

Az első, nagy érdeklődésre számot tartó megszólalás a kancellárjelöltséggel kapcsolatban mindenesetre nem a párt fősodrából érkezett, hanem az ifjúsági szervezet, a Junge Union (JU) éléről.

Tilman Kuban a Deutschlandfunknak fejtette ki, hogy a következő kancellárjelölt kilétéről a párt tagságának kellene döntenie, mert „a pártbázisban egyre több az olyan kívánság, hogy a tagok is szeretnének részt venni a diskurzusban”. Más szavakkal: Annegret Kramp-Karrenbauernek nem „jár” automatikusan a kancellárjelöltség, ami – figyelembe véve a JU Merkel-kritikusságát, és hogy mekkora ovációt kapott Friedrich Merz a szervezet Deutschlandtag-rendezvényén – tulajdonképpen nem is olyan meglepő.

Azt még homály fedi, hogy Merz miről beszél majd a lipcsei pártkongresszusra bejelentett programadó beszédében. „Egy szóval sem kritizálom őt, sem nyilvánosan, sem a színfalak mögött” – jelentette ki Merz nemrég egy interjúban AKK felhívására reagálva. Azt viszont ő is érzi, hogy most jöhet el a nagy pillanata.

A Focus által megszólaltatott szakértő legalábbis azt mondja: ha Merz Lipcsében nem mer a pártvezetés kapcsán konfrontálódni, elfelejtheti a kancellárjelölti ambícióit.

Forrás: Mandiner