Olvasói levél az SZFE-foglalóknak: ideje lenne szégyellni magatokat!

Különleges írással igyekszik elmagyarázni az SZFE reformja ellen demonstráló diákoknak egy olvasó, milyen is volt egy valódi diktatúra, és kik is annak a rendszerváltás előtti valódi elnyomásnak a kedvezményezettjei, akik ma demokratát játszva hergelik a fiatalokat.

Akkor most elmondom mi a diktatúra.

Nézzük például, hogy mit csináltam 1986 október 23-án este. Érdekes dátum, nemde? Mindössze három évvel a rendszerváltás előtt. Amikor még senki, de senki nem gondolta, hogy pár éven belül összeomlik a Szovjetunió és ezzel az egész kommunista tömb is. 1986 október 23., az ’56-os magyar forradalom (’86-ban még „ellenforradalom”) 30. évfordulójának napja volt. Egy kerek, nagy évforduló.

Szóval hogy mit is csináltam aznap este? Tudnotok kell, hogy akkoriban még volt sorkatonaság. Én akkor, 19 évesen sorkatona voltam. ’86 őszén kellett bevonulnom a BM Határőrség adyligeti ezredéhez másfél évre. Ott töltöttem a határőr alapkiképzésem 3 hónapját. Mert ugye elvben határőr kiképzést kaptam. Szeptemberben némi alaki és harcászati kiképzés mellett leginkább a díszmenetelést kellett gyakorolnunk, mert hogy azt találták ki, hogy az összes budapesti helyőrség együtt tesz esküt a hónap végén az akkoriban még Felvonulási térnek nevezett Dózsa György úton. És persze az összes határőr tisztelvtárs azt akarta, hogy a számos honvédségi egység között megjelenő egy szem határőr zászlóalj verje a legszebb díszmenetet az eskütételen megjelent főelvtársak előtt. Úgyhogy meneteltünk reggeltől estig. (Akkor még nem tudtam miért kellett ez a különleges, eskütételnek látszó katonai erődemonstráció. Igaz, azt se tudtam mi az, hogy „erődemonstráció”. De aztán persze leesett a tantusz.)

Szóval szeptember végéig nem sokat tudtam meg a határőrködésről. De úgy alakult, hogy aztán se. Ugyanis októberben sem elsősorban a határőr szakma csínyját-bínyját oktatták az újoncoknak. Nem fogjátok kitalálni, hogy mivel múlattuk az időt.

Mivel az adyligeti határőrlaktanya a Belügyminisztérium egyenes tartalékának minősült, a határőrezred, s benne a kopasz (értsd: újonc) kiskatonákból álló kiképzőzászlóalj, belügyi célokra is bevethető karhatalmi erőként állomásozott ott, Budapest szélén.
Szóval a kiképzésem javarészt azzal telt, hogy megtanítottak minket különböző tömegoszlató technikákra. A híres „oszlatóék” formációra, a kis és nagyobb csoportokban végezhető oszlatásra, a hangadókat kiemelő egységek feladataira, a különböző tömegoszlató eszközök használatára. A dolog úgy ment, hogy a társaságot két részre osztották, az egyik fele volt a oszlatandó tömeg, a másik fele pedig rajtuk gyakorolta, hogyan kell körülzárni, elszigetelni, területekről kitolni, szétzavarni, összeverni a tüntetőket. Ez a része még tulajdonképpen vicces is volt, főleg azoknak akik a tömeget játszották, engedéllyel lehetett ordibálni, lökdösődni, dulakodást, verekedést imitálni, szidalmazni az oszlatókat… stb.

A vége már nem volt ilyen vicces.

Elmondom, mi lett volna az eljárásrend. Legalább is elvben. Először felálltunk egymás mellé, sor alakzatban a tömeggel szemben. Az oszlatás parancsnoka megafonban felszólította a tömeget, hogy oszoljon, különben a rendelkezésére álló karhatalmi erővel feloszlatja.

De az a betyár tömeg nem oszlik. Ekkor az oszlató parancsnok parancsot ad a megafonban:

(Ekkor mindenki csőre tölt és vállhoz emeli a fegyvert.)

És jön is a következő parancs: Cél a fej! Tűz!”

A „Cél a fej!” parancs a pszichológiai hadviselés része. Aki hallja jól megijed és elszalad. Legalább is elvben. Mert egy ordibáló tömegben amúgy nem olyan egyszerű meghallani, hogy pontosan mi hangzik el. De ez még csak trükközés, mert ekkor még (elvben) csak a figyelmeztető sortüzet lőjük a tömeg feje fölé.

Ha a tömeg mégsem szalad el fejvesztve, vagy netán valamiféle ellenállást fejt ki, na akkor lépünk a fegyveres oszlatás következő stációjába, amit praktikusan öldöklésnek vagy mészárlásnak nevezhetünk.

Az oszlatás parancsnoka bemondja a hangszórójába, hogy „Cél a csípő! Egyes lövésekkel tüzelés! Tűz!”

Ekkor pedig a kis határőrök leengedik az AK gépkarabélyaikat a vállukról a derekukhoz és

Ha forróbb a helyzet, akár helyben agyon is lőheti a parancsnoka, hogy a többit „lelkesítse”. Így aztán addig megy a dolog, amíg az oszlatás parancsnoka úgy nem ítéli meg, hogy elég ellenforradalmárt gyilkoltunk meg. Akkor jön a „Tüzet szüntess!” parancs és le lehet állni megnézni, mit műveltünk.

Na ezt gyakoroltatták velünk 1986 őszén az Adyligeten. 19-20 éves, sorállományú gyerekekkel.

Nem tudom, összeraktátok-e, hogy miről beszélek…

Lassan eljutunk oda, hogy mit is csináltam 1986. október 23-án. Aznap persze harckészültségben voltunk, hogy bármikor is kapjuk a riasztást, (az úgynevezett KH, azaz karhatalmi riadót), pár perc múlva állig fegyverben, IFA-teherautókra pakolva tudjunk kirobogni a kapun elbánni az „ellenforradalmárokkal”. Aztán eljött az este. Közölték, hogy aznap éjszaka mindenki felöltözve, gyakorlóban és bakancsban alszik. Kiosztották a fegyvereket és így feküdtünk le aludni. Nem mintha bárki is képes lett volna aludni aznap este. És akkor végre el is jutottunk odáig, hogy mit is csináltam 1986. október 23-án este.

Na ezt csináltam aznap este és úgy kb. egész éjjel. Nem mondom, néha pillanatokra elaludtam a fáradtságtól, de rémálmaim lehettek, mert újra és újra felébredtem és akkor előről kezdődött az egész frász.

Kedves túlmozgásos, unatkozó, semmirekellő, anarchista hülyegyerekek. Ez! Ami 1986-ban,

FYI amikor engem erre kényszerítettek

Nekem ezeknek, meg a többi, hozzájuk hasonló, a rendszer tetején, kiemelt pártmunkás beosztásban működő főmocsoknak az álmát kellett vigyáznom aznap este. Egy AK-val az ágyamban. Attól rettegve, hogy bizony benne van a pakliban, hogy reggelre, 19 évesen sorozatgyilkos leszek.

Nem.

Az volt a problémám, alig tegnap még gimnazista voltam, holnap meg lehet, hogy embereket fogok ölni és semmit sem tehetek ez ellen.

És ma, amikor ezek merészelnek szabadságról, jogállamról, meg demokráciáról ugatni nekem, ne nyíljon ki a képzeletbeli AK a zsebemben? Hát bocsika, de én azt az éjszakát soha nem bocsátom meg ezeknek!

És amikor ti, beképzelt hülyegyerekek szabadságharcosdit játszotok minden rizikó nélkül, és úgy diktatúráztok itt, hogy egyébként oda és akkor jöttök, mentek amikor csak akartok, azt szövegeltek, írtok, olvastok, csináltok, amit csak akartok, úgy tomboltok, hogy közben nincsenek 19 éves ijedt kölykök, akiket bárki is arra képezne és kényszerítene, hogy halomra lőjenek benneteket, na nekem ezzel bazári ripacskodással kellene szolidaritást vállalnom? Ezzel a handabandázással, ami zárójelbe teszi mindazok szenvedését, akik egy valódi diktatúrában voltak kénytelenek létezni? Nekem, akinek a fentieket kellett átélnem? Veletek, akik a fent említett három nyomorultban és ezek kipróbált üzlet- és elvtársaiban látjátok a szabadság, a jogállamiság és a demokrácia biztosítékát?