Az USA és a NATO a jugoszláviai háború forgatókönyvét alkalmazza Ukrajnában
Ha bizonyos stratégiák és taktikák ismerősnek tűnnek, az azért van, mert több mint 20 évesek.
Az USA és szövetségesei által az ukrajnai konfliktus leírására használt, érzelmekkel teli és gyakran túlzó kifejezések azt a képzetet keltik, hogy a második világháború óta nem látott, példa nélküli konfliktusról van szó. Ez azonban ebben a formában nem igaz.
Ha valami, akkor a kijevi kormány és nyugati támogatói által követett magatartás, taktika, sőt stratégia kísértetiesen hasonlít az 1990-es években Jugoszláviát tönkretevő konfliktusokhoz. Éles ellentétben az Irak elleni amerikai invázió közelmúltbeli évfordulója alkalmából történt visszaemlékezésekkel – bár közel sem eléggé lelkiismeret-furdalással -, úgy tűnik, hogy még a nyugati intézményrendszer kritikusai is elfeledkeztek a koszovói háborúról, amely 1999. március 24-én kezdődött.
Nem csoda hát, hogy a „nemzetközi közösség” ezt el akarja felejteni, olyannyira, hogy szankciókkal, elszigeteléssel és „belső zavargásokkal” fenyegetve próbálnak nyomást gyakorolni Szerbiára, hogy ismerje el Koszovót.
1999 májusában, miután hetekig nem sikerült Szerbiát behódolásra bombázni, a NATO azzal próbálta megerősíteni egységét és hitelességét, hogy a hágai törvényszék háborús bűnökkel vádolta meg Slobodan Milosevics elnököt. A párhuzamok az elmúlt hetek eseményeivel önmagukat ismétlik.
Vitathatóan a Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen kiadott „elfogatóparancs” volt a logikus végpontja annak a narratívának, amely még 2014 júniusában született, amikor a New Republicban két ” szakértő” írt egy cikket, amelyben Putyint azzal vádolta, hogy „úgy viselkedik Ukrajnában, mint Milosevics Szerbiában”. Ha megnézzük a Washington és vazallusai által követett tényleges politikát, nyilvánvaló, hogy pontosan ezt a narratívát tették magukévá.
Vegyük például a Kijevből és néhány nyugati fővárosból érkező korai beszédet a „repüléstilalmi zónáról”. Valójában ilyesmit 1992-ben hoztak létre Boszniában, és a NATO az ENSZ nevében érvényesítette, miután a szerbeket hamisan megvádolták egy olasz humanitárius járat lelövésével. Ez végül a katonai beavatkozás kiskapuja lett – akárcsak 2011-ben Líbiában.
Aztán ott van a narratíva Ukrajnáról, mint az agresszió ártatlan áldozatáról és a nyugati értékeket védő bátor, hősiesen védekező megtámadottról, amelynek pénzre, fegyverekre és önkéntesekre van szüksége – pontosan így festette le a nyugati sajtó Horvátországot és a boszniai muszlimokat az 1990-es években. Színész lévén Volodimir Zelenszkij már csak jobban tudja ugyanazt a szöveget előadni, mint Alija Izetbegovic boszniai muzulmán vezető.
Zelenszkij külügyminisztere, Dmitrij Kuleba is a boszniai kollégájától, Haris Silajdzic-tól átvett forgatókönyv alapján dolgozik. Ő is a médiát járta világszerte, az élelemtől kezdve a fegyverekig mindent követelt, és háborús bűnökkel, nemi erőszakkal és népirtással vádolta az „agresszort”. Kijev legalább kirúgta azt a tisztviselőt, aki hamis vádakat állított a tömeges nemi erőszakról (Silajdzic soha nem tagadta a vádakat). Minden más tekintetben Ukrajna messze felülmúlta Boszniát a saját magára vonatkoztatott jogosultságok kikövetelésében.
Az Oroszország elleni jelenlegi amerikai és uniós szankcióknak is volt előzménye: az 1990-es években az ENSZ Szerbia és Montenegró ellen hozott szankciói, egészen a nemzetközi sportversenyeken való részvétel betiltásáig. Ha arra gondoltak volna, hogy töröljék el a szerb macskákat vagy fákat, valószínűleg ők is megtették volna.
Az ENSZ fegyverembargót is elrendelt valamennyi jugoszláv köztársasággal szemben. Az Egyesült Államok az 1990-es évek elején kijátszotta ezt, hogy fegyvereket küldjön a muszlimoknak és a horvátoknak. Az ohiói Daytonban 1995 végén tartott béketárgyalásokon Richard Holbrooke, az USA megbízottja azzal próbálta megédesíteni az üzletet a vonakodó Izetbegovic számára, hogy a fegyverszünet után felajánlotta a muszlim hadsereg „kiképzését és felszerelését”. A jelenlegi törekvés egy nyugati fegyveres erő létrehozására Ukrajnában alapvetően ugyanez, csak szteroidokkal.
Valójában Jens Stoltenberg 2023. januári érvelése, miszerint „a fegyverek jelentik a békéhez vezető utat”, nem más, mint Holbrooke 1995 szeptemberében, a NATO légibombázási kampánya során elmondott „bombák a békéért” szlogenjének visszhangja, amelyet a Time magazin úgy jellemzett, hogy „a szerbeket sarkukra állította”.
A „Deliberate Force” elnevezésű NATO-művelet 1995 augusztusában egybeesett a horvátországi „Vihar” hadművelettel, a Krajina elleni támadással. A mai Horvátország történelmi határvidékén élő szerbek 1992-ben saját köztársaságot alapítottak, amit Zágráb maga Szerbia „agressziójaként” ítélt el – hasonlóan ahhoz, ahogy Kijev 2014-ben a donyecki és luganszki Donbassz köztársaságok függetlenségi követeléseire reagált, amikor orosz „agressziónak” minősítette azt. Az Egyesült Államok felfegyverezte, kiképezte és tanácsokkal látta el a horvát hadsereget az 1995-ös támadásra, sőt Holbrooke azt is elárulta, hogy Washington megmondta Zágrábnak, hogy mit és mikor csapjon le – ez egyfajta előzménye annak, hogy az USA és a NATO hírszerzési információkat szolgáltat Kijevnek.
A „Vihar” hadművelet Krajina Horvátországba való erőszakos „visszaintegrálásával” zárult, ami több ezer ember halálát okozta, és több mint 200 000 embert üldözött el otthonából. Az elmúlt években ukrán tisztviselők – az elnöki tanácsadótól és legfőbb ügyésztől, Jurij Lutsenkótól kezdve Vlagyimir Groisman miniszterelnökig – nyilvánosan a donbászi „probléma” „horvát megoldása” mellett érveltek.
Egy másik közös vonás, hogy a Nyugat ragaszkodik Horvátország, Bosznia és Ukrajna 1991-es határainak érvényesítéséhez, annak ellenére, hogy azokat kommunista kormányok húzták meg, amelyeknek a megdöntésén ugyanez a Nyugat évtizedekig dolgozott. Nehogy azt higgyék, hogy ez elvi álláspontot jelent. Az USA és szövetségesei kivételt tettek Szerbia határainak megállapításakor, amikor 1999-ben Koszovót leválasztották. A „szabályokon alapuló rend” lényege, hogy ők azok, akik a szabályokat alkotják.
A nyilvánvaló probléma itt az, hogy a mai Oroszország nem az 1990-es évek Szerbiája, és az „újrahasznosítás” fogalmának nem kellene érvényesülnie a kül- és belpolitikára. Washington mégis kitartóan hisz abban, hogy az egypólusú korszaknak még nincs vége, és a „jóindulatú globális hegemónia” továbbra is fenntartható.
Írta Nebojsa Malic szerb-amerikai újságíró, blogger és fordító, aki 2000 és 2015 között az Antiwar.com rendszeres rovatírója volt, jelenleg pedig az RT vezető cikkírója
Eredeti cím: How the US and NATO reuse the 1990s Yugoslavia wars playbook in Ukraine / Megjelent: 2023. március 29-én
Fordította a Nemzeti InternetFigyelő (NIF) közössége
