Pakisztán már megépítette saját atombombáját, de akkor mitől fél?
Pánikot keltett Pakisztánban, hogy Kína ma már inkább Indiát részesíti előnyben
A nagyhatalmi geostratégia döntötte el, hogy Pakisztán támogatás nélkül maradt a térségben. Az eddigi kínai patrónusnak ugyanis sokkal fontosabb az Oroszországhoz fűződő jó viszony ápolása, mint Pakisztán támogatása. Moszkva szövetségese pedig Újdelhi, amellyel szemben eddig Pekingnek területi követelései vannak. Így aztán Kína nem is nagyon firtatta mostanában az Indiával való ellentéteket, mert fontosabb számára Egy övezet, egy út megépítése, mint Pakisztánnal való jó viszony. Ezért Iszlámábádnak nagyot kellett „dobnia”, és előállt Újdelhi nukleáris fenyegetésének ötletével.
Egy magas beosztású pakisztáni köztisztviselő szerdán a kora reggeli órákban azt állította, hogy India nukleáris csapást készül elkövetni hazája ellen. Az ügy konkrét kiváltó oka, hogy az Indiához tartozó Kasmír régióban – a területre Pakisztán igényt tart – megöltek 27 turistát, egy kivételt leszámítva, mindannyian indiaiak voltak. Újdelhi Iszlámábádot vádolta a merényletért, Pakisztán viszont visszautasította a vádat. A területi vita már majdnem nyolc évtizede folyik, de nem csak ezért robbant ki eddig 15 nagyobb fegyveres konfliktus és háború is a két állam között.
Miután az egykor még az egész szubkontinenst magába foglaló brit koronagyarmatot 1947-ben felekezeti alapon felosztották, a hindu India és a muszlim Pakisztán között, kódolva volt a feszültség, mert az két vallás közötti határokat képtelenség lett volna pontosan meghúzni. A függetlenedési folyamatban 14 millió ember hagyta el lakhelyét, hogy a határ másik oldalán saját vallási közösségéhez csatlakozzon. A harcokba, és a menekülés sanyarú körülményei között, két millió ember vesztette életét.
A nők különösen kiszolgáltatottak voltak ebben az időszakban: becslések szerint több tízezer nő esett nemi erőszak, emberrablás és kényszerházasság áldozatául. A tragédia mértékét tovább növelte, hogy sok család soha nem találta meg eltűnt szeretteit, és számos kisebb közösség teljesen megsemmisült.
De nemcsak erről van szó. Már a kezdetek kezdetétől fogva a felekezeti ellentétek és a területi viták jelentős transzformáción mentek keresztül és geostratégiai rivalizálássá alakultak át.
Vagyis mind a két ország dominálni akarta a másikat, annak érdekében, hogy a regionális vezető szerepet megszerezze és ezzel nyomás alá helyezze szomszédját.
Fordulatot jelentett India 1974-es első kísérleti atomrobbantása, amelyet 1988-ban további öt követet. Ekkor hangzott el az akkoriban regnáló pakisztáni kormány miniszterelnökének, Ali Bhuttónak a szájából a máig idézett mondat: Ha kell falevelet eszünk, de megépítjük saját atombombánkat. Ez 1988-ra sikerült is.
A program kulcsszereplője dr. Abdul Qadeer Khan, egy pakisztáni atomtudós volt, aki 1975-ben tért haza Hollandiából, ahol a német-holland-brit URENCO cégnél dolgozott, és hozzáférése volt az urándúsítás technológiájához, amelynek leírását hazavitte.
Ettől kezdve viszont már két atomhatalom állt szembe egymással, ami több esetben is felvetette egy nukleáris háború kitörésének a lehetőségét.
Ez idáig szerencsére nem robbant ki nukleáris konfliktus a két ország között, pedig a sorozatos fegyveres incidensekben és háborúkban több ezer volt az áldozatok száma.
Most az a kérdés, hogy miért robbantana ki India egy nukleáris konfliktust – bár 27 ember erőszakos halála nagyon tragikus dolog –, ha eddig ennél sokkal több halálos áldozat esetén sem nyúlt senki a „nagy piros gombhoz”?
Az ukrajnai háború alaposan rendezi át a geopolitikai térképet. Eddig az volt az indiai szubkontinensen a „felállás”, hogy Indiát Oroszország, míg Pakisztánt Kína támogatta. Indiának ugyanis Kínával vannak történelmi területi vitái, így érthető, hogy Peking Iszlámábád oldalára állt, oly annyira, hogy egyes jelentések szerint annak idején még atomprogramjának megvalósítását is segítette.
Csakhogy, mára megváltozott a helyzet. Moszkva és Peking az ukrajnai konfliktus kapcsán egymásra talált – ennek egyik sokatmondó jele, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök is részt vesz a második világháborús győzelem 80. évfordulója alkalmából rendezendő moszkvai ünnepségeken – és ma már sokkal barátibb a viszony a két nukleáris nagyhatalom között, mint előzőleg volt. Viszont Oroszország bensőséges kapcsolatot ápol továbbra is Indiával.
Ezt a jó együttműködést tovább erősíti, hogy Oroszország és India, valamint Kína és Brazília, továbbá Dél-Afrika, a BRICS országcsoport tagja, amelyeknek hosszú távú céljai vannak. Többek között a fejlett ipari országoknak, a G7-nek a kihívójaként tekint magára. Tehát, Kína ebben a helyzetben nem lehet India ellensége.
És akkor még itt van az „Egy övezet, egy út” kínai terve. Ennek megvalósítása esetén, a Távol-Keletet Európával egy hatalmas „közlekedési és áruszállítási folyosó” kötné össze, amelyen az eddigieknél gyorsabban, olcsóbban és nagyobb mennyiségben lehetne termékeket szállítani a két kontinens között.
Csak egy pillantás a térképre és látjuk, hogy a grandiózus terv megvalósításához nélkülözhetetlen Oroszország és Kína szoros és baráti együttműködése. Vagyis lehet, hogy Peking „leszáll a pakisztáni lóról” és érdekeit szem előtt tartva „átnyergel”, vagy már ezt meg is tette, Indiára, Oroszország szövetségesére.
Pakisztán könnyen nagyhatalmi támogatás nélkül maradhat a térségben. Joggal feltételezhető, hogy Iszlámábád nagy hirtelen rá akart ijeszteni a világra az indiai atomtámadás fenyegetésével, hogy támogatást kapjon Újdelhivel szemben.
Hiába a pénz beszél, a vonatkaravánok pedig az Egy övezet, egy úton majd gyorsan haladnak.
Magyar Hírlap
