A 3D- s nyugat: Degenerált, Dekadens, Diktatórikus
A múltban már számtalanszor szemezgettem a fejlett Nyugat pszichés-mentális leépülésének, szociokulturális hajótörésének és morális elfajulásának legkirívóbb megnyilvánulásaiból, amelyeket az ehhez elsődleges forrásomul szolgáló fősodrú sajtó jellemző módon a társadalmi haladás vívmányaiként prezentál vagy – a pillanatnyilag még védhetetlen esetekben – legalábbis bagatellizál, ha éppen nem menteget.
Mivel a téma gyakorlatilag kimeríthetetlen, ezentúl rendszeresen terítékre veszem a fenti cím alatt – elrettentésül és figyelmeztetésül. Az euroatlanti integráció erősödésével ugyanis ez vár ránk is.
A folyamat megértéséhez nem árt egy kis elméleti bevezető. A gazdasági és társadalmi kommunizmus az egyenlőség nevében kiirtotta vagy legalábbis megritkította a szellemi elitet. Ugyanezt az elvet követi az egyfajta faji kommunizmusnak számító kozmopolitizmus, amely szerint az emberiség szellemi elitjét képező fehéreket ki kell irtani, mert a puszta létezésüknél fogva állandó provokációt jelentenek a színes bőrűeknek. A fehérek ab ovo eretnekek az egalitarizmus vallásának fanatikusai számára.
Tekintettel arra, hogy az internet megtörte a kozmopoliták információs monopóliumát, lehetetlenné téve az olyan hatékony agymosást, mint korábban, az ébredező fehér tömegek semlegesítéséhez most már közvetlen és brutális elnyomásra van szükség az eddigi irányvonal fenntartásához. Éppen ezért egy kínai típusú, a hagyományos médiumokhoz hasonlóan teljesen kontrollált internet felé haladunk. Valójában arról van szó, hogy az úgynevezett álhírek (vagyis minden független információ) ellen indított átfogó offenzíva keretében teljesen és véglegesen fel akarják számolni a szólásszabadság maradványait is.
Ebben a történelmi-ideológiai kontextusban rögtön érthetővé válnak az alábbiak. Helytakarékosságból a forrásokat – szokásomtól eltérően – nem tüntetem fel, de az esetleges kétkedőket megnyugtathatom, hogy ezek az abszurd, groteszk vagy tragikomikus sztorik sajnos nem a túltengő fantáziám termékei. Hiszik vagy nem, kivétel nélkül mindegyiket napjaink nyugati valósága produkálta.
Még csak annyit, hogy a téma jellegénél fogva leggyakrabban britekkel és svédekkel fognak találkozni. Nem véletlenül. Ők ugyanis éles konkurenciaharcban állnak egymással a „Nyugat legdegeneráltabb, legdekadensebb és legdiktatórikusabb országa” cím elnyeréséért, és elsőségüket, akár holtversenyben, egyelőre nem fenyegeti senki. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a politikai korrektség zelótáiként bármennyire is totalitaristák a közbeszéd megregulázásában, a holokauszt tagadását továbbra sem büntetik Britanniában és Svédországban, vagy legalábbis nem ezen a jogcímen.)
Britanniánál maradva: egy brit bíró megengedte, hogy egy erőszakos bűncselekmények miatt elítélt török bűnöző az országban maradjon, mert szerinte az a tény, hogy egy bűnbanda tagja, azt bizonyítja, hogy társadalmilag és kulturálisan kellőképpen beilleszkedett, „London különböző részein ugyanis a gengkultúra az élet elfogadott és széles körben elterjedt része sok fiatal számára”. Mivel ez a 29 éves hivatásos bűnöző, aki rendőrségi értékelés szerint az ország második legveszélyesebb bűnbandájának a tagja, kilencéves kora óta élvezi a britek vendégszeretetét, ezért lényegében „saját nevelésű bűnözőnek” számít, a kitoloncolás tehát igazságtalan lenne vele szemben.
Ami a brit „gengkultúrát” illeti, legutóbb az egyik helyi tévé véletlenül megörökítette, amint két színes bőrű éppen machetepárbajt vív Newcastle központjában. A tévéstábnak egyáltalán nem volt nehéz dolga, az efféle jelenetek ugyanis manapság már teljesen mindennaposak arrafelé. A machetepárbaj afrikai néphagyománya főleg annak köszönhetően éledt fel a szigetországban is, hogy az utóbbi évtized során a rendőrök fokozatosan felhagytak a színes bőrűek utcai igazoltatásának és motozásának rasszista gyakorlatával, amely duplán is szégyenteljes volt: a túlbuzgó hivatalos közegek ezzel egyrészt önkényesen gátolták a kulturális színesítésre érkezett idegenek autentikus kulturális önkifejezésének számító machetepárbajt, másrészt pedig az őshonosokat is megakadályozták abban, hogy kedvükre élvezhessék a korábban unalmasan egyhangú és egyszínű országuk egyre vibrálóbb kulturális változatosságát, amelynek egyik markáns eleme éppen a machetepárbaj.
Szerencsére a bigottság már jórészt a múlté. Amint azt a bűnügyi statisztikák is egyértelműen bizonyítják, az utóbbi negyven évben a machetével (vagy különböző nagyságú változataival) évente elkövetett öldöklések száma lendületes növekedést mutatva több mint a kétszeresére nőtt, e téren az európai élmezőnybe juttatva Britanniát. Ugyanitt egy női bíró nyíltan megmondta egy a múltban már többször is ittas vezetésen kapott nőtársának, aki most éppen három kocsi összetörése miatt került az ítélőszéke elé, miután jogosítvány nélkül ismét volánhoz ült, hogy ha férfi lenne, most „egyenesen masírozna a börtönbe”. Azzal az indokkal azonban, hogy egy alkoholista nőről van szó, nem szabott ki rá büntetést.
Úgy tűnik, hogy Britanniában mindkét státus enyhítő körülménynek számít, együttesen meg pláne. Azt viszont egyelőre még nem tudni, hogy azok a bűnözők, akik két évtizeden át legalább 8 milliárd fonttal rövidítették meg a brit államkasszát folyamatos áfacsalásaikkal, minek köszönhetik csaknem teljes büntetlenségüket. Talán annak, hogy muszlim bevándorlókról van szó? Az őshonos tinédzserlányok százezreit (!) megerőszakoló pakisztáni muszlim bűnbandák által évtizedeken át élvezett büntetlenség ismeretében magától adódik az analógia.
Ha néhány kishalat el is ítéltek teljes hírzárlat mellett, az áfasvindli fejesei (eddig) mind megúszták a büntetést. Annak ellenére is, hogy az ebül szerzett pénzből az al-Kaidának és magának Oszama bin Ládennek is juttattak, sőt annak a dzsihádistának is, akinek köze volt az 52 ember halálát okozó 2005. július 7-i londoni bombamerénylethez. Hiába szaglásztak utána éveken át a brit adónyomozók, főnökeik az ügy bonyolultságára és forráshiányra hivatkozva semmit sem tettek a banda tevékenységének felgöngyölítéséért. Ez Britannia. Egy állítólag hatékonyan működő demokrácia.
Gazdag István – Demokrata
