A csendes reformer, aki XIV. Leó pápaként felforgathatja a katolikus egyházat
XIV. Leó pápává választása új irányt vetíthet előre a katolikus egyház társadalmi és gazdasági tanításában. Bár Robert Francis Prevost formálisan még nem hirdetett szociális programot, a Leó névválasztás és több évtizedes perui szolgálata alapján nem megalapozatlan feltételezés, hogy a Rerum Novarum örökségét kívánja továbbvinni. Az amerikai születésű, de latin-amerikai lelkipásztori terepen edződött új pápa eddigi tevékenysége arra utal, hogy közel áll hozzá az egyház decentralizált, közösségalapú, társadalmi részvételre épülő gyakorlata. Ha ez az irány valóban megerősítést nyer, akkor a szociális igazságosság és a gazdasági méltóság kérdése ismét központi helyet kaphat a katolikus tanításban – a 21. század körülményeihez alkalmazva a 19. század nagy fordulatát.
XIV. Leó pápa, megválasztása előtti polgári nevén Robert Francis Prevost ugyan az első amerikai egyesült államokbeli egyházfő, mégis a latin-amerikai pasztoráció és a rendi spiritualitás embere. Az egyházi szakértők értékelése szerint
pápává választása után nem véletlenül dönthetett a névválasztásával a történelem egyik legjelentősebb szociális pápája, XIII. Leó örökségének folytatása mellett.
A perui püspökként és rendfőnökként szerzett tapasztalatai során közvetlenül látta a társadalmi igazságtalanságot, a gazdasági kiszolgáltatottságot és a katolikus tanítás társadalomszervező erejének korlátait – mindez egy olyan egyházi szemléletet alakított ki benne, amely nemcsak teológiai elvi állásfoglalásokat, hanem gyakorlati megoldásokat keres a globális dél társadalmi problémáira.
Prevost személyisége – a megjelent életrajzok szerint – csendes, de konzekvens; kerülte a nyilvános konfrontációt, ám püspökként és kongregációvezetőként is következetesen képviselte a közösségi felelősség, a részvételi igazgatás és a társadalmi tanítás egyházon belüli érvényesítését. Az ő katolicizmusa nem politikai populizmus, de nem is steril doktrinalizmus: inkább egyfajta gyakorlati teológia, amely a hívek hétköznapi életéből indul ki, és az egyház társadalmi tanítását nem moralizáló felhanggal, hanem rendszerszintű megoldásokkal kívánja jelenvalóvá tenni. A névválasztása ezzel együtt egyértelmű irányt jelölt ki:
visszatérni oda, ahol a modern katolikus társadalomtan kezdődött – és onnan továbbépítkezni a XXI. századi kihívások felé.
Későn, válságban felébredő egyházi helykeresés
A katolikus egyház XIX. századi válsága a szocializmus és modernizmus megjelenésével kezdődött, amelyeket a pápai enciklikák egyre inkább „új dolgoknak” (rerum novarum) neveztek. A hit és az értelem viszonyának eltorzítása, a természetjog szubjektivizálása, valamint az objektív igazság tagadása vezetett oda, hogy a társadalmi és vallási rend megrendült.
A modernizmus és a szocializmus közös vonása, hogy az isteni rendet emberi elgondolás váltja fel, és a hatalom válik az erkölcs forrásává, ami a katolikus egyház számára végveszélyt jelentett.
XIII. Leó pápát – eredetileg ideiglenes megoldásként, kompromisszumos jelöltként választva – meglepetésre hosszú pápaság jellemezte. Célja az volt, hogy megállítsa a modernizmus és szocializmus terjedését, és helyreállítsa az egyház és társadalom erkölcsi alapjait. Enciklikáiban (pl. Aeterni Patris, Inscrutabili Dei Consilio, Quod Apostolici Muneris) az ész és a hit egységét hirdette, és a szocializmus fő veszélyét abban látta, hogy az megszüntetné a magántulajdont. Azonban a 19. században a munkásosztály egyre inkább elvesztette a gazdasági függetlenségét, ami politikai és vallási elégedetlenséghez vezetett.
A Rerum Novarum enciklikát XIII. Leó pápa 1891-ben adta ki, egy történelmi fordulóponton, amikor az ipari forradalom nyomán kibontakozó társadalmi átalakulások súlyos feszültségeket szültek Európában.
Az ipari munkásság kiszolgáltatottsága, a tőkés vállalkozások hatalmának megerősödése és a marxizmus egyre növekvő befolyása komoly kérdéseket vetett fel az egyház számára is.
Maga a pápai gazdasági állásfoglalás borzalmasan későn jelent meg, majdnem 25 évvel Karl Marx Tőkéjének 1867-es első kiadása után. Ez is mutatja, hogy az egyház ebben az időszakban erősen megosztott volt a szekularizációt ellenző és támogató – akkori konzervatív és progresszív tengelyek – mentén.
Az enciklika célja az volt, hogy az egyház újra releváns legyen, világos, a valláson kívüli világban is erkölcsi irányt muattó tényező legyen a politikai eszmék által uralt korban. A „megújult dolgokban” (rerum novarum) is segítse eligazodni a híveket, és megvédje az emberi méltóságot egy olyan korszakban, amikor mind a vadkapitalizmus, mind a forradalmi szocializmus veszélyt jelentett az emberre és a társadalomra.
A dokumentum kiindulópontja az emberi munka méltósága, és az a tétel, hogy a munkás „nem lehet rabszolgája a munkáltatónak”, hanem személy, aki méltósággal rendelkezik, és akinek munkája nem árucikk. A pápa világosan kijelenti:
A munkás nem eladó tárgy, akivel, mint bármely árucikkel, üzletelni lehet (RN 43)
– szól az enciklika talán legtöbbet idézett mondata, amelyet a keresztény baloldaliság alapvetésének is tekintenek. Ugyanakkor a szocialista eszmét, amely a magántulajdon eltörlésére törekedett, határozottan elutasítja: „Jogtalanul cselekszenek azok, akik a gazdagokat meg akarják fosztani tulajdonuktól, mert ez a jog a természetből ered” – szól az ellensúlyozás miatt szintén gyakran citélt tétel.
Leó szerint a magántulajdon természetjogi alapú, elidegeníthetetlen jog, amely biztosítja a család autonómiáját és stabilitását.
Egyre nagyobb volt a nyomás a katolicizmuson
Az enciklika megjelenésekor a politikai helyzet Amerikában is kiéleződött, amikor Henry George szocialista jelöltként elindult a New York-i polgármester-választáson. Kampánya során a katolikus egyházat támadta, és maga mellé állította Edward McGlynn atyát, aki figyelmen kívül hagyta püspöke tiltását, és nyíltan George mellé állt. George veresége után is támadták az egyházat, és McGlynn végül megtagadta a római meghallgatást, amit a Vatikán kért tőle. Engedetlensége miatt 1887-ben exkommunikálták.
A McGlynn-ügy és az általa kiváltott társadalmi visszhang világossá tette, hogy az egyháznak új módszerre van szüksége az „új dolgok” kezelésére. XIII. Leó belátta, hogy nem elég elvi szinten elutasítani a szocializmust és modernizmust; pozitív alternatívát kell nyújtani. Ez vezetett az 1891-es Rerum Novarum megjelenéséhez, amely a magántulajdont az emberi méltóság védelmének és a társadalmi igazságosság megteremtésének központi eszközeként mutatta be.
A Rerum Novarum újdonsága abban állt, hogy a pápa először ajánlott átfogó társadalmi programot, amely egyszerre utasította el a szocializmus kollektív államtulajdonát és a kapitalizmus vagyonkoncentrációját.
A cél a széles körű tulajdonosi réteg kialakítása volt, amely stabil társadalmi rendet és erkölcsi felemelkedést biztosíthat. Az enciklika három fő előnyt emelt ki: csökkenti a társadalmi különbségeket, növeli a termelékenységet, és visszafogja a kivándorlást.
A társadalmi szerződés reformjának egyházi javaslatának gyakorlati megvalósítása azonban akadályokba ütközött. A korabeli pénzügyi tudás szintjén a pápa úgy vélte, hogy a tulajdonszerzéshez elengedhetetlen a megtakarítás, amit csak magasabb bérekkel lehetne elérni. Ezzel viszont a költségek is emelkedtek volna. Emiatt sokan – különösen a kapitalisták és szocialisták – az enciklikát félreértették vagy mellékesnek tekintették. Mégis, a későbbi kezdeményezések, például a Chesterton-féle disztributizmus, és később Louis Kelso munkái már ezen az alapvetésen nyugodtak.
Utóbbit G. K. Chesterton és Hilaire Belloc dolgozta ki, alapgondolata pedig az volt, hogy a gazdasági igazságosságot nem a magántulajdon megszüntetésével – mint a szocializmusban –, és nem is a tőke koncentrációjának elfogadásával – mint a kapitalizmusban – kell megvalósítani, hanem a termelőeszközök, elsősorban a föld és a kisvállalkozások lehető legszélesebb körű szétosztásával. Chestertonék szerint az embereknek nem bérmunkásként vagy állami alkalmazottként kellene dolgozniuk, hanem lehetőséget kellene kapniuk arra, hogy saját földjükön, műhelyükben vagy boltjukban önállóan termeljenek, dolgozzanak és éljenek.
A disztributizmus a társadalmi rendet nem pusztán gazdasági, hanem erkölcsi alapon közelíti meg. Úgy véli, hogy az emberi méltóság és a közösségi élet csak akkor tartható fenn, ha az emberek rendelkeznek valamilyen tulajdonnal, amely függetlenséget biztosít számukra. A tulajdon hiánya ugyanis kiszolgáltatottá teszi őket mind a piaci, mind az állami hatalommal szemben. Ezért a disztributisták a családi gazdaságokat, a kisipart, a helyi kereskedelmet és a kooperatív vállalkozási formákat helyezték előtérbe, szemben a nagyüzemekkel és a globalizált piacgazdasággal.
Bár a disztributizmus sohasem vált uralkodó gazdasági modellel, gondolatai hatással voltak több kisebb mozgalomra, főként Nagy-Britanniában és Írországban, valamint a 20. század közepén néhány amerikai és kontinentális katolikus kezdeményezésre.
A későbbi társadalmi mozgalmak – például a földosztási programok vagy a helyi gazdaságokat erősítő szövetkezetek – sokszor tudatosan vagy tudattalanul merítettek a disztributizmus szellemiségéből:
így például sokszor az Európai Unió közös agrárpolitikájának alapját is ide szokták visszavezetni.
A latin-amerikai baloldaliság hatása
Napjainkban a disztributizmus gondolata időről időre újra felmerül, különösen azokban a körökben, amelyek a globalizáció, a nagyvállalatok hatalma és a társadalmi egyenlőtlenségek problémáira keresnek emberibb és fenntarthatóbb megoldást.
Ebből már sejthető is, hogy főként Latin-Amerikában próbálkoznak meg feléleszteni az újonnan választott neobaloldai populista erők.
XIV. Leó pápa számára Peru nemcsak missziós terep, hanem tanulási folyamat is volt: Arequipában, majd Chiclayóban püspökként közvetlenül tapasztalta meg a földhöz jutás kérdésének, a szövetkezeti szerveződéseknek és a közösségi hitelmechanizmusoknak a jelentőségét. E tapasztalatok mélyen beépültek abba a gondolkodásmódba, amely ma a Rerum Novarum újraértelmezésének alapjául szolgálhat. Prevost számára a szociális tanítás nem puszta elmélet, hanem konkrét útmutatás korábbi szerepvállalása és szavai alapján:
hogyan lehet a termelőeszközökhöz való hozzáférést, a közösségi tulajdonformákat és az egyéni méltóságot egyszerre biztosítani egy globálisan is fragmentálódó gazdaságban.
Ez az irány nem idegen attól, amit a disztributizmus klasszikusai – Chesterton, Belloc – hirdettek, de Prevost szemléletében kevésbé ideologikus, és inkább a meglévő egyházi struktúrák belső reformjára készülhet, mivel általános jellemzése, hogy
csendes, hidakat építő vezető.
Már püspökként is támogatta az egyházi földtulajdon újraosztását, helyi kooperatív gazdaságok felélesztését, és a plébániák gazdasági önállóságának erősítését. Ebben a gyakorlatban nemcsak a közösségi kontroll, hanem a hiteles egyházi jelenlét új formája is megmutatkozik.
Prevost még perui szolgálata során nemcsak egyházi vezetőként, hanem közösségi szervezőként és társadalmi béketeremtőként is tevékenykedett – idézi fel róla az AP News életrajza. Chiclayóban püspökként különösen aktív szerepet vállalt a helyi lakosság segítésében, például a természeti katasztrófák idején vagy a Covid-járvány alatt, amikor oxigéngyártó berendezések beszerzését koordinálta. Ezek nemcsak karitatív cselekedetek voltak, hanem a Rerum Novarum által szorgalmazott strukturális válaszok egy olyan társadalmi környezetben,
ahol az állami jelenlét korlátozott, és az egyház sokszor az egyetlen működő intézmény.
Bár XIV. Leó eddig nem hirdetett még formális gazdasági programot, püspöki múltjából kiolvasható, hogy a közösségi önrendelkezést és a gazdasági részvételt fontosnak tartja. Chiclayóban és korábbi szolgálati helyein is támogatta az egyházi jelenlét decentralizált, a hívek bevonásán alapuló modelljét, ami tükrözi a Rerum Novarum fent tárgyalt disztributista gondolatait: a gazdasági helyi szintű újraépítését egyházi kereteken belül.
A Rerum Novarum szellemisége – vagyis a magántulajdon védelme, a társadalmi igazságosság és a munkások méltóságának hangsúlyozása – éppen olyan közegben tud hatékonyan érvényesülni, amilyenben Prevost évtizedekig szolgált. A perui tapasztalat azt taníthatja a világegyháznak, hogy a gazdasági részvétel és az erkölcsi felelősség nem elméleti kérdés, hanem túlélési feltétel.
Kérdés, hogy a Vatikán globális struktúráin belül mennyire lehet ezeket a tapasztalatokat rendszerszinten érvényesíteni. Prevost nem volt forradalmár alkat, a hitviták és társadalmi vitákat a legtöbbször kerülte, helyett inkább „csinálta a dolgokat, mintsem papolt”.
Valószínűbb tehát, hogy nem látványos nyilatkozatokkal, hanem fokozatos reformokkal, például a vatikáni gazdasági programok decentralizálásával, a helyi egyházak szociális autonómiájának megerősítésével, és új típusú szubszidiaritási elvek mentén próbál majd mozgástérhez jutni.
portfolio
