A homoszexuálisok elleni nemzetiszocialista politika
Az alábbiak a „Das Schwarze Korps”-nak, az SS hivatalos újságjának egyik 1936-os számából kerültek lefordításra.
„Az állam ellenségei”
Több mint másfél év telt el az 1935. Júniusi Alkotmány 175.§-ának emlékezetes és egykor hevesen vitatott rendelkezése óta.
Ez a módosítás már egy új Büntető Törvénykönyv bevezetése előtt szükséges volt, mert a régi cikkelyekszövegezése nem nyújtott alapot a nemzetiszocialista állam jogi fogalmainak alkalmazására.
Ezért minden bizonnyal időszerű megvizsgálni a gyakorlati következményeket, amelyek követték ezt a törvényhozási változást.
A homoszexualitás az a „mező”, amelyen a burzsoá városi ember kedvenc virága, a „ne nyúlj hozzám” virágzik. Az átlagember valószínűleg sok olyan embert ismer, akinek a haja égnek áll egy ilyen témának már a puszta említésétől is.
De azt, hogy ezt a problémát mennyire nem lehet megoldani a struccpolitika módszereivel, és mennyire érinti ez a népi közösség minden tagját, bizonyítják a tények, amelyekkel az új állam szembesült, amikor megkezdte a munkáját ezen a területen. A hatalomátvétel után az új állam összeállított egy leltárt azokról a klubokról és egyesületekről, amelyek a „harmadik nem” fogalmát a „tudományos” és „intellektuális” bőbeszédűség hatalmas zuhatagaival testesítik meg.
Azután felfedezték, hogy ezeknek a szervezeteknek 2 millió tagjuk volt! Ha a Birodalom férfi lakosainak összes számából kivonjuk a gyermekeket és az idős férfiakat, a 2 millió férfi a munkaképes, szellemi és fizikai képességeinek teljes birtokában lévő összes férfi közel 10%-át képviseli.
Két lehetőség
E borzalmas felfedezéssel – a bűnös nemtörődömség elrejtésével, illetve lekicsinylésével – szembesülve az államnak csak két lehetőség között lehetett választania: a finom alkalmazkodás és az ezen a fronton való kíméletlen harc között. Az utóbbi melletti választás magától értetődő volt: minden más választás alávaló megadás lett volna. Még akkor is, ha a harc a népi közösség eme pestise ellen – azon fertőző járvány ellen, ami a liberalizmus korának öröksége volt – nem lett volna logikus következménye faji eszményeinknek, az állam kénytelen lett volna kemény döntéseket hozni a saját legszomorúbb tapasztalatai miatt [Röhm-puccs].
Ami a hatalomátvétel után fél évvel tragikus balszerencsének, keserű sorscsapásnak látszott, a következő nemzedékek történészei számára még a szerencse simogatásának tűnhet: a fiatal államot egy kegyetlen tény, amelyről úgy tűnt, hogy teljes erejével ellene irányul, rákényszerítette arra, hogy figyelembe vegye a pestist annak legveszélyesebb formájában és világosan kijelölje a frontvonalakon a saját helyzetét.
Amikor az emberek még arra hajlottak, hogy a homoszexualitást orvosi problémának lássák és annak megfelelő óvintézkedéseket tegyenek, abban az időben nyert megállapítást, hogy a homoszexualitás politikai probléma, amely alkalmas arra, hogy gyenge kormányokat megdöntsön. E felfedezés értékét aligha lehet túlbecsülni.
Ez adta vezetőinknek azt a belső meggyőződést, hogy politikai fegyverekkel kell küzdeniük az „orvosi” probléma ellen.
A mélyebb értelem
Így a harc a legelején elmozdult a tudomány területéről. Már nem volt fontos, hogy ki ellen küzdenek, hanem az eszmény volt a lényeges, amiért a harc folyik. Az ellenfélnek nem volt jelentősége, hanem az „eszmény” volt nyilvánvaló mindenki számára. A német politikai testet kellett meggyógyítani, a német nép erejét kellett fenntartani és megszilárdítani.
A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a személyek, akiknek a jellemét ez a pestis megfertőzte, többnyire gyenge, megbízhatatlan, hazug emberek, némelykor talpnyalók, máskor hataloméhesek: olyan emberek, akik természetüknél fogva alkalmatlanok arra, hogy politikai tisztséget töltsenek be egy népközösségben. De ha nem tételezzük fel eleve, hogy a fentebb említett 2 millió ember mind alkalmatlan anyag a nép erejének megszilárdítására, nyilvánvaló, hogy a pestis még sok – lehet, hogy több százezer – férfit von el a szaporodási folyamattól szaporodásra képes életük legszebb éveiben.
Egy nép, amely azzal a feladattal szembesül, hogy évente 1,5 millióval emelje a születések számát, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy apáinak nagy arányát nélkülözze, csak azért, mert áldozatul estek egy több évtizedes, akadályozatlan lemorzsolási taktikának, amely a német nép egészsége ellen irányult. Ez a megfontolás meghatározta a politikai feladatot, amelyet teljesíteni kell a faji közösség érdekében. A feladatot mindenekelőtt azon „szakértők megállapításaira” való tekintettel világították meg, akik e métely „kóroktanán és tünettanán” törték a fejüket. E területen a külső „szakértők tudományos ismerete” – akár KraftEbing, Schrenk-Rotzing, akár Magnus Hirschfeld szakvéleményét kérjük – mindig azon a feltevésen alapul, hogy a homoszexualitás öröklött, vagy mindenesetre rendellenesség: a különböző szakértők csupán a „rendellenesség” feltételezett okaiban mondanak egymásnak ellent.
A homoszexualitásból eredő „erkölcsi” magatartás, amelyet a saját esetéről beszélve a zsidó Hirschfeld fogalmazott meg, egyszerűen logikus következmény volt: a homoszexualitás az emberrel született, hasonlóan egy farkastorokhoz vagy nyúlszájhoz; éppen úgy, ahogy nem büntethetünk meg embereket, vagy nem üldözhetjük őket a nyúlszáj miatt, éppen úgy nem üldözhetjük a homoszexuálisokat, illetve nem korlátozhatjuk a személyes szabadságukat.
Azoknak az embereknek, akik felvállalták azt a feladatot, amellyel szembesültek a Harmadik Birodalomban – ezt ki kell jelenteni egyértelműen, tekintet nélkül bármiféle humanitárius felzúdulásra –, még akkor is könyörtelenül végre kellett volna hajtaniuk ezt a feladatot, ha Hirschfeldnek és társainak igaza lenne. De a munkájuk olyan felfedezésre vezetett, amely még őket is meglepte: a „rendellenes esetek” száma teljesen jelentéktelen volt a tárgyalt esetek összességéhez képest. 100 homoszexuális közül még 2 sem tartozott ahhoz az osztályhoz, amellyel a tudományos kutatás korábban kizárólagosan foglalkozott. Ez más látszatot kölcsönöz a „szegény beteg emberek, akiken nem lehet segíteni” könnyfakasztó elméletnek.
Ellenfeleink azt az ellenvetést tehetik, hogy az ilyen „rendőrségi megállapítások” nagyon szegényesen vannak tudományosan alátámasztva: a letartóztatott embereknek érdekükben áll, hogy magukat javíthatónak mutassák, és az ő kijelentéseik értéktelenek. Erre ezt válaszoljuk: ha egyszerűen a bűnözők kijelentéseire szorítkoznánk, sokkal magasabb százalékarányt kapnánk, mint 2%-ot, mivel a homoszexualitás egész teológiája az ő „nem lehet rajtunk segíteni” állításukra támaszkodik. S ezen bűnözők közül a legagyafúrtabbak – a legtapasztaltabbak – nagyon gyorsan az 51. szakaszra hivatkoznak.
De a mi kötelezettségünk, amely politikailag indokolva áll előttünk, nemcsak a bűncselekményeket elkövetők büntetésével kapcsolatos, hanem magában foglal nevelési erőfeszítéseket is, és végső soron a siker értékelését, amelynek az érintett személyek többnyire nincsenek tudatában. Itt van az a pont, ahol a „rendellenes esetek” világosan megkülönböztethetők a velük rokonszenvező „útitársaiktól” és az általuk félrevezetettektől. Ez is tudományos módszer. Sőt, ez lehet az egyedüli tudományos módszer, mivel a vizsgálatai nemcsak azon esetekkel foglalkoznak, amelyeket úgy kerestek ki, hogy beleilljenek az elméletbe, hanem olyan módszer ez, amely általánosítható: mindazok összességére irányul válogatás nélkül, akik „partra vannak vetve”, rendőrségi őrizetben.
Ha egyszerűen úgy vesszük ezeket az embereket, ahogy érkeznek, és közelebbről megfigyeljük őket, úgy találjuk, hogy erős jellem nélküli teremtmények, akik sohasem gyakorolták az akaraterejüket, illetve nem éreztek semmi hajlandóságot a jellemépítésre, ezért felszínes megfigyelés alapján könnyen azt a következtetést vonhatnánk le, hogy gyógyíthatatlan betegek. De ha rendszeres munkára kényszerítjük őket – amit legtöbbjük sohasem tapasztalt meg az életében –; ha elválasztjuk őket a normális emberektől szigorú őrizet alatt; ha megakadályozzuk, hogy „betegségükre” hivatkozva önmosdató szerepüket játsszák; ha kényszerítjük őket, hogy meghibásodottságukra, mint emberi lények tekintsenek, ami társaik arcán tükröződik, meglepő gyorsasággal átalakulás következik be. A „beteg” meggyógyul. Az egykor abnormálist teljesen normálisnak találjuk. Átmegy az illető egy egyszerű fejlődési szakaszon, amelyen elmulasztott átmenni fiatalkorában. Ezután csupán 2%-nyi valóban rendellenes eset marad, akik, éppen úgy, ahogyan a fertőzés gócpontját alkották a külvilágban, most az idegenkedés kristályosodási pontjává válnak, elválasztva őket, a pelyvát a még mindig használható búzától.
Csupán 2%-uk beteg
Sajnos, ilyen gyógyulási folyamat nem alkalmazható teljes egészében a gyakorlatban. Az állam nem építhet szanatóriumokat kétmillió „beteg ember” számára. A harcvonalak csak a kezdeti szakaszban húzhatók meg világosan.
De a tapasztalat az egyéni esetekben is azt mutatja, hogy helyes volt politikai nyomást alkalmazni egy olyan területen, ahol a büntetőeljárások szükségképpen eredménytelenek voltak. Csak 2%-uk beteg, és ez nem olyan csekély, hogy sajnáljuk őket, mint született bűnözőket.
Ennek a 2%-nak a veszélyessége minden képzelőerőt felülmúl. 40 000 „rendellenes eset”, amely könnyen kizárható a népi közösségből, képes megmérgezni 2 millió másik embert, ha teljes szabadságot élvezhet. Azt az ellenvetést fogják tenni, hogy ennek a 2 millió embernek jellemgyengesége következtében feltétlenül hajlama van arra, hogy hagyja magát megmérgezni. Természetesen egy nép nem állhat kizárólag olyan erős emberekből, mint egy ökör. Annál több ok van a gyengébbek védelmére; az egészségügy tudománya nemcsak azok érdekében alakult ki, akiknek vasból van a szervezetük, akik minden fertőzéstől könnyen megszabadulnak, hanem a fertőzésre fogékonyabbak érdekében is.
Mindenekelőtt tudjuk, hogy minden emberi lény, anélkül, hogy tudná, átmegy egy olyan időszakon, amelyben bizonyos fokig fogékony arra, hogy megmérgezzék. Az ösztönök a fejlődésnek azon a pontján kelnek életre, amelyen a másik nem még nem jelent meg, mint a vágy határozott tárgya.
Sajnos, a tapasztalat azt tanítja, hogy ennek a fertőzésnek hordozói pontosan ebben a korcsoportban közelítik meg a fiatalokat; nem nyíltan – sajnos –, hanem a „nagyon megértő” barát álarcában, aki igénybe vesz minden elképzelhető fortélyt, hogy elrejtse a valódi célját. A szánalmas bűnözőknek ez az óriási száma csakis az ifjúkori bizalommal való visszaéléssel magyarázható.
Egy bűntárs, aki a bűnös cselekedetek előtt barátian szorongatja partnerének kezét, nem moshatja meg többé ugyanezt a kezet ártatlanságában. Évtizedeken át a német nép „intellektuális vezetőrétege” eltűrte a nyílt homoszexuális propagandát, sőt azt a „demokratikus liberalizmus” dicséretre méltó kirakatának tekintette. A homoszexuálisok mellett álltak és semmit sem tettek, amikor a háború előtti ifjúsági mozgalom egyre inkább a homoszexuálisok kezébe került. Nem nyúltak az ostorhoz, amikor a „Vándormadár Apostol”, Hans Blücher a „Vándormadár: a német Vándormadár Mozgalom, mint erotikus jelenség” (!) című könyvében nyíltan bevallotta, hogy „a Vándormadár Mozgalom teljesen elképzelhetetlen lenne homoszexuálisok nélkül”, mivel „egy személy iránti vonzódás, tekintet nélkül a nemére, erotikusan meghatározott. Egy Vándormadárnak nem kell szégyenkeznie egy fiatalabb fiútársa iránti szerelem miatt, ebben nincs semmi ’erkölcstelen’” stb. Blücher bevallotta: nem véletlen, hogy a megye egyik legnagyobb ifjúsági egyesületét túlnyomó többségben homoszexuálisok irányítják!
Ez az a teológia, amellyel a bűnözők meg akarják nyerni ifjúságunkat. Azt, hogy megfontoltan az ifjúság felé fordulnak, nemcsak bűnös cselekedeteik bizonyítják, hanem a bűnös szándékuk is. Ez a szándék a népközösség megsemmisítésére irányul.
Egy homoszexuális tanító megronthat egy egész iskolát. Egy homoszexuális „ifjúsági szervezet vezére” megronthat egy egész, benne bízó nemzedéket. Egy homoszexuális „barátságos fickó, aki csupán szereti a fiatalembereket”, megronthatja egy egész megye ifjúságát. Ezek az emberek az állam ellen bűnőznek, és ilyenekként kell kezelni őket.
ők bűnözők, az állam ellenségei, mert éppen annyira cselekednek céltudatosan, mint vonzalmuk alapján. Állandóan hozzájuk hasonlók veszik körül őket, mihelyt vezető állásba kerülnek és a tőlük függő alárendeltek elöljáróivá válnak.
Azután államot építenek az államban: egy titkos államot, amelynek érdekei ellenkeznek a nép érdekeivel, és amely ennélfogva az állam iránt ellenséges szervezetet alkot. Így a kör bezárul.
ők nem „szegény, beteg emberek”, akiket „kezelni” kell, hanem az állam ellenségei, akiket ártalmatlanná kell tenni!
(Ford.: Tudós-Takács János)
Forrás: harcunk.info
