A Jobbik feladta önmagát
Az idei tusványosi tábor kapcsán is mindenki hozta a kötelezőt.
Orbán Viktor elemezte a világpolitikai helyzetet és elhelyezte benne a magyarságot, az elemzés mellett egyben irányt is szabva a következő évek kormányzati politikájának. Az ellenzék pedig az Orbán-beszédre adott reakciójával szórakoztatta a nagyérdeműt. A szocialisták reakciója, mondjuk, szórakoztatásra sem volt alkalmas, unalmas volt, szürke és slampos, mint egy falusi párttitkár. Gyurcsány Ferenc felszabadult, magabiztos magyar népről, vagy reszkető, félő, az állandó veszedelemtől félő magyar közösségről írt. Így, harmadik személyben, magát verbálisan is kívül helyezve azon a magyar közösségen, amelyhez valóban mindössze annyi köze van, hogy felvilágosult, európai technokrataként – ha úgy adódik – szívesen eligazgatja ezt a feudális béklyóban és vezérkultuszban élő, félázsiai bandát. Úgy, mint annak idején Alexander Bach úr, aki akkor éppen a Habsburg-birodalomba próbálta teljesen beolvasztani (pardon: integrálni) a rebellis magyarokat. A magyar politikai élet legújabb Mórickájának, Kendernay Jánosnak, az LMP elnökének vagy társelnökének vagy micsodájának Orbán Viktor beszédéről is a globális felmelegedés ugrott be. Ugyanerre a vonulatra próbált rácsatlakozni Karácsony Gergely is, aki politizálni próbáló első generációs fővárosi értelmiségiként megpróbált valami olyasmit mondani, ami értelmiségi elemzésként és politikai kommunikációként is jól hangzik. Egyik sem sikerült. Fekete-Győr András pedig azzal a világra való nyitottsággal és széles látókörrel nyilatkozott, amelyet a momentumos fiúk, lányok és még ki tudja, micsodák londoni külvárosi kocsmákban mosogatva szedtek magukra.
A legtanulságosabb azonban a jobbikos Jakab Péter reakciója volt.
Idézem: „(Orbán Viktor)A magyarokat az Unió egyik legszegényebb nemzetévé tette, béremelés helyett pedig most már százezres nagyságrendben telepít be gazdasági bevándorlókat az elüldözött magyarok helyére. Azok a honfitársaink pedig, akik itt maradnak, jó eséllyel a szétvert egészségügy áldozatai lesznek, ahol évente 24 ezer ember hal meg a nem megfelelő ellátás miatt. Orbán Viktor szó szerint a nemzet mészárosa lett. Strómanok ura, akit csak a saját hatalmi tébolya érdekel, és ennek oltárán kész feláldozni Magyarországot is”.
Hogy mi van? Hol nem volt béremelés? Milyen egészségügy van szétverve? Hova vándorolnak be százezrével gazdasági bevándorlók? Honnan, hová és ki üldözi el a magyarokat? (Mondjuk, én speciel nem hullatok krokodilkönnyeket azért a néhányért, aki tényleg elment, pl. Muraközy Balázs kutatóért, aki szerint – nyilván ez egy tudományosan alátámasztott állítás – a tanárok nem mondanak igazat történelemórán; Náray Tamás, divattervezőért és Istvánért, aki – mint azt az internetről tudhatjuk – ennek a Náray Tamás nevű, nyilván nagyon fontos embernek a barátja és küzdőtársa, és mint ilyen, nyilván szintén nagyon fontos ember; vagy éppen Nádasdy Ádám, minden bizonnyal rendkívül híres nyelvészért, költőért és műfordítóért, aki Londonba költözött szerelme, Márk után. Igazából mehetne utánuk Alföldi is.)
Jakab Péter pont annyit tud, mint az iskolában az a hülye gyerek, aki a saját hülyeségét azzal leplezi, hogy a tanárt hülyézi le. És akkor itt álljunk meg néhány szóra annál a pártnál, amelynek képviselőjeként Jakab Péter nyilatkozik, vagy éppen a televízió élő adásában vetkőzik, mint egy pályát tévesztett szatír! Ez a párt az egykor szép reményekkel indult, és jobb sorsra érdemes Jobbik. Amelyre eleinte néhányszor egyébként én is szavaztam. (Most itt jöhet a kötelező balos sápítozás a szélsőjobboldali fideszesekről, akik – lám, még be is vallják – szimpatizálnak egy nyíltan náci párttal. Vagy a Jobbik nem náci párt, és tulajdonképpen én is demokrata vagyok, és mint ilyen, az ellenzéki összefogás részese?)
Hogy mi volt szimpatikus a Jobbikban? Az, hogy egyenesen beszéltek olyan problémákról, amelyekről addig csak szűk körben, suttogva lehetett eszmét cserélni. Az, hogy nem haboztak cselekedni. Az, hogy önvédelmet hirdettek és szerveztek, amikor mi csak bénultan álltunk, Szögi Lajos agyonverése után. Az, hogy radikálisok voltak, jobboldaliak és anti-liberálisok. És az, hogy olyan emberek álltak össze, akik korábbi biztos egzisztenciájukat feladva csatlakoztak egy, az akkori politikai életben páriáként számontartott politikai párthoz. Köztük olyanok, akiket nem érdekelt a multinacionális karrier és fizetés, mert inkább beleálltak a szélsőjobboldalinak bélyegzett politikába, semmint, hogy jó pénzért tovább szívták volna a kenyéradó multik polkorrekt, liberális levegőjét.
Következetes politizálásuknak, bátor kiállásuknak, egyenességüknek, kockázatvállalásuknak, belevalóságuknak meglett a jutalma: közel húszszázalékos szavazótábor, jó eséllyel pályázás a legnagyobb ellenzéki párt szerepére. Aminek – ha valóban komolyan gondolták, amit hirdettek – örülniük kellett volna. Távlatokban pedig felsejlett egy olyan politikai rendszer, ahol két jobboldali párt versenyez a szavazatokért és a kormányzati pozícióért, és ahol a baloldalnak semmilyen babér nem teremhet.
Mindannyian egészen pontosan tudjuk, hogy mi történt ehelyett: a Jobbik teljesen feladta politikai önmagát és ma már a szocialisták és a Demokratikus Koalíció szövetségeseként politizál. És azok az emberek, akik egykor tiszteletet érdemeltek és vívtak ki azért az egzisztenciális bátorságért, amellyel odatették magukat, mára egzisztenciális megalkuvókként nyomogatják szorgalmasan a gombot a magyar Országgyűlésben, vagy éppen hat százaléknyi szavazattal a hátuk mögött, baloldali hazaárulókhoz csatlakozva bírálják a „magyarországi demokrácia állapotát” Brüsszelből.
Kedves jobbikosok! Mondhatjuk, jól lehúztátok magatokat a vécén! Remélem, valaki a tetőt is rátok csapja hamarosan!
Felföldi Zoltán
Magyar Hírlap
