A miniszter, aki máshogy lát
Az életben akadnak olyan különleges történetek, melyek nem sikerrel és szerencsével kezdődnek, hanem veszteséggel, és mégis sokszor pont ezeknek a történeteknek a szereplői jutnak a legmesszebbre, vagy érik el a legnagyobb sikereket.
Kátai-Németh Vilmos története pont ilyen.
Tizenhat évesen elveszíti a látása nagy részét. Aztán fokozatosan teljesen megvakul. Ez egy lassú, könyörtelen folyamat, ahol minden nap egy kicsit többet veszít az ember abból, amit addig természetesnek vett. Aki ezt nem élte át, annak nehéz elmagyarázni, mit jelent. Aki viszont igen, az pontosan tudja, hogy nemcsak a látás megy el ilyenkor, hanem egy darab a biztonságérzetből, az önbizalomból, a jövőből is.
És mégis, innen is lehet felállni. Mert az emberi természet csodálatos tud lenni a végtelen törékenységével és világmegváltó erejével együtt.
Én tizennégy évesen veszítettem el az egyik szememet. Más helyzet, más mérték, de a „másság” élménye ismerős. Az a fajta különállás, amit nem lehet megmagyarázni annak, aki mindig „rendben volt”. Az a csendes tudás, hogy neked valamit máshogy kell csinálnod. Többet. Okosabban. Kitartóbban.
Aki együtt él valamilyen handicappel, az tudja, miről beszélek. És azt is tudja, mekkora munka innen felállni. Nem egyszer, hanem minden nap.
Kátai-Németh Vilmos ezt a munkát végezte el, vagy talán végzi most is minden nap.
Jogász lett. A világ első vak aikidómestere lett. És most ott tart, hogy egy egész ország szociális ügyeiért felel majd. Ez lett az útja annak a fiatalembernek, aki 16 évesen elveszítette a látását, és akár dönthetett volna úgy is, hogy feladja, hogy behódol a nehézségeknek, hogy ahogy engem is sokan hívnak, ő egy „nyomorék” lesz.
De nem így történt. Az, amit most láthatunk, egy végigküzdött életút csodálatos eredménye.
Ami számomra pedig különösen fontos, hogy minden eredménye ellenére nem csinál magából hőst. Nem épít sajnálatra. Nem kér különleges bánásmódot. Egyszerűen teszi a dolgát. Ő az a fajta ember, aki nem beszél túl sokat a nehézségekről, mert már túl van azon, hogy bizonygassa őket.
És pont ezért hiteles.
Mert aki már megtapasztalta, milyen valóban kiszolgáltatottnak lenni, az nem elméletből beszél esélyegyenlőségről. Aki már újraépítette saját magát, az nem papíron akar rendszereket javítani.
Az ilyen emberek ritkák. És amikor felbukkannak, érdemes észrevenni őket! Nem csak azért, mert példaképek, hanem mert bizonyítékok. Bizonyítékok arra, hogy nem a körülményeink határoznak meg minket, hanem az, mit kezdünk velük.
