A nagy kérdés: sikerül-e Kínának az, ami eddig senkinek sem sikerült?
A világpolitika iránt érdeklődő közvélemény körében a nagy kérdés most: vajon sikerül-e Kínának az, ami sem a brit, sem a szovjet, sem az amerikai birodalomnak nem sikerült. Vagyis képesek lesznek-e befolyásuk alá vonni Afganisztánt?
Vannak olyan vélemények, melyek szerint, noha az USA és csatlósai kétségkívül kényszerűségből vonultak ki a megtörhetetlennek bizonyuló közép-keleti országból, viszont most az amerikaiak abban bíznak, az egész afganisztáni borzalom majd Oroszország és Kína nyakába szakad. Egyesek azt is feltételezik, hogy a megszálló NATO-katonák egyáltalán nem ostobaságukból kifolyólag hagyták a tálibok kezére jutni a hatalmas mennyiségű értékes hadfelszerelést, hanem szándékosan kívánják megerősíteni a tálibokat, abban reménykedve, hogy az iszlám fundamentalizmus eszméjét fogják terjeszteni az Oroszország befolyási övezetéhez tartozó Közép-Ázsiában, illetve a kínai uralom alatt senyvedő ujgurok körében. Ezzel pedig a hanyatló nyugati birodalom egyre erősödő, összefogásra kész riválisait jelentősen meggyengítené a radikális iszlamizmus segítségével. (Ahogyan a Kína-Oroszország tengely harmadik lehetséges „eurázsiai” szereplőjét, Európát is az iszlám révén lökdösi tovább a meredek lejtőn az USA-t is irányító „háttérhatalom” – habár a genderideológia, az lmbtq, a bűntudatkeltés, valamint a „vén kontinens” népeinek gyávasága és ostobasága is nem kis részben járult hozzá az európai nemzetek döbbenetes gyorsaságú szétzülléséhez.)
Vannak jelentős különbségek a kínai, illetve a korábbi és mai nyugati és orosz-szovjet birodalomépítés között – melyek sejtetni engedik, hogy a „mennyei birodalom” nem fog kudarcot vallani Afganisztánban (sem).
Tekintsük át ezeket a különbségeket:
1. Kína – ellentétben a régi és mai nyugati birodalom gátlástalan uralkodó „elitjének” azonnali meggazdagodásra törekvő türelmetlenségével – tud várni. A kínai befektetők hosszabb távon is képesek gondolkodni, a sok ezer éves kínai civilizáció hagyományaihoz méltóan. Míg a nyugati világot irányító bankárelit azonnali és óriási profitot remél minden akciója, háborúja nyomán, a kínaiak sokkal kisebb nyereséggel is beérik, és az sem zavarja őket, ha csak évtizedek múlva térülnek meg egyes befektetéseik, illetve érik meg bizonyos erőfeszítéseik gyümölcse. Természetesen a kínaiak sem akarnak rosszul járni, ténykedésük azonban sokkal kevésbé durva és kiszipolyozó jellegű, mint a nyugati pénzemberek hatalmas profitra áhítozó, romboló nyomulása. (Persze saját tapasztalatainkból tudjuk, bizonyos kínai áruk minősége hagy kivánnivalót maga után. Ugyanakkor egyrészt a nyugati termékek sem a régiek már, sőt egyre gyatrábbak, másrészt pedig számos afrikai és dél-amerikai ország nem véletlenül épít kínaiakkal utakat, gyárakat, nem véletlenül vesznek igénybe kínai tőkét a nyugati helyett.)
2. Pontosan az előbbi pontban fejtegetett „lágyabb”, az uralni kívánt ország hagyományait, népének igényeit jobban figyelembe vevő, nem olyan durván profitorientált kínai gazdasági terjeszkedés az egyik oka annak, hogy Kína nem érzi szükségét katonai erővel megtámogatni az idegen országokba kiáramló befektetők, vállalkozók és munkások hadát. (Ujguria és Tibet más eset, ne keverjük ide. Ezt a két országot ugyanis immár Kína részének tekintik, de a legcsekélyebb jel sem utal arra, hogy újabb területeket kívánnának az „anyaországba” bekebelezni. A Kínába bekelezett két említett terület olyasfajta szerepet játszik, mint Ukrajna Oroszország számára: a birodalmi ambíciókat tápláló kínai anyaország védelme szempontjából kulcsfontosságú határterület.) Lázadástól tehát a nyugatiakhoz képest sokkal megértőbb és együttműködőbb (kevésbé pénzéhes) kínai gyarmatosítóknak kevésbé kell tartaniuk. Vagyis a tálibok megbékítésére is minden reményük megvan.
3. A nyugati birodalmat uraló oligarchia (és ha máshonnan nem, Bogár László írásaiból és előadásaiból tudjuk, hogy ez a „nem létező háttérhatalom legalább 500 éve, de lehet, már 3000 éve létezik”, de erről majd később) fajilag szükségképpen elkülönül az uralma alatt álló népektől. (Szükségképpen, hiszen a nyugati világ számos nemzet hazája, a birodalmi „elit” viszont, mint minden birodalmi vezető rétegnek, fajilag egységesnek kell lennie. Másképpen nem tudná „feladatát” betölteni, így sokkal hatékonyabban működik, és összetartóbb.) Ebből következően viszont uralmát sokkal bizonytalanabbnak érzi (a „rejtőzködés”, önnön létének tagadása is innen eredeztethető), ezért igyekszik különböző agymosó technikák révén az általa irányított népek öntudatát gyengíteni, önvédelmi reflexeiket kiiktatni, mindenre kiterjedő megfigyelő hálózatokat kiépíteni, és a világ leghatalmasabb hadseregét fenntartani. Amennyiben pedig a birodalom újabb területek fölött szerez befolyást, a hadsereget is feltétlenül oda vezényli, mivel uralmát saját határai között is (az említett faji különbözőség okán) bizonytalanabbnak érzi – hát még azon kívül! Kína népe azonban nem táplál eleve ellenszenvet a saját oligarchiájával szemben, hiszen a vezető réteg és a nép fajilag nem különbözik. Ami nem jelenti persze, hogy a nép és a belőle sarjadt elit között is ne lenne – az életszínvonal különbözősége okán – bizonyos osztályellentét. Ha azonban ezt nem súlyosbítja etnikai, esetleg ehhez kapcsolódó vallási és kulturális ellentét is, az lehetővé teszi a birodalom számára, hogy hódításai során megelégedjen a gazdasági eszközök (és általában a „soft power”) alkalmazásával. Az amerikai birodalom – rengeteg pénzt felemésztő – militarista jellege szükségszerű tehát. Csakhogy a katonai terjeszkedés egy bizonyos ponton túl fenntarthatatlan és finanszírozhatatlan – íme, az USA vezette birodalom hanyatlásának (mint ahogy például a Római Birodalom összeomlásának is) egyik legfőbb oka.
4. Az elmondottakból pedig logikusan következik, hogy a nyugati birodalom uralkodó körei csakis akkor érzik biztonságban hódításaikat, ha „elveiket, értékeiket”, társadalmi-gazdasági rendszerüket rákényszerítik az elfoglalt országok népeire. A különbözőségben ugyanis (bármennyire is propagálják a a „sokféleség értékeit” nyugati világban a „nem létező világerő” médiumai) a fennhatósága alatt álló népektől „mássága” okán elkülönülő, ezért uralmát bizonytalannak érző birodalmi „elit” veszélyt szimatol. A kínai nagyhatalom sokkal magabiztosabb elitje ezzel szemben nem fogja szükségét érezni, hogy akár Afganisztánban, akár másutt, „bársonyos” gazdasági befolyását a kínai „értékeknek”, társadalmi rendszernek, világlátásnak, életformának az erőszakos terjesztésével egészítsék ki.
Joggal lehetne felvetni persze, hogy a „legalább 500, de lehet, hogy 3000 éve” a nyugati világot irányító „nem létező”, miért érzi még ennyi idő után is bizonytalannak a hatalmát, amelyet katonai akciókkal kísért terjeszkedéssel, titkosszolgálati eszközökkel, a véleményszabadság elfojtásával, egységes (beteg és romboló) hitrendszer kötelezővé tételével, a médiumok agymosó technikáinak tömkelegével, bűntudatkeltéssel és a hagyományos emberi identitások felszámolásával kell alátámasztani? Nos, Bogár László álláspontjával szemben úgy vélem, ennek a misztikus „háttérerőnek” a nyugati civilizáció feletti uralmának kezdete semmi esetre sem tehető 4-500 évnél korábbra. Sőt, valójában inkább csak a 19. század második felében, a századforduló táján szilárdult meg a „nem létező világerő”, mint a nyugati világ birodalmait és nemzetállamait erőteljes kézzel irányító hatalmi „elit”. (A 15. század végétől, egyes vállalkozó és bankárcsaládok, így például a Fuggerek, Mediciek, majd később a Rotschild család és mások, már lényegében befolyásuk alatt tartottak császárokat, királyokat, egyházi vezetőket, arisztokratákat, azonban összefonódó birodalmi globális háttérhatalmi hálózatról még nem beszélhetünk.)
A modern globális nyugati birodalmi „elit”, az a bizonyos „nem létező háttérhatalom”, mai formájában legfeljebb 150 éve sanyargatja a világ jobb sorsra érdemes népeit. Most azonban – a számára legsúlyosabb, a nemzetiszocialista Németország jelentette kihívás után – újabb veszedelemmel kénytelen szembesülni a „globalogazdi”: ami pedig nem más, mint Kína, szövetségben Oroszországgal. A „háttérhatalom” legbelső köreiben alighanem világosan látják a több ezer éves kínai birodalom (ezen kívül a háromezer évig létező ókori egyiptomi birodalom) fennmaradásának, hihetetlen erejének és szívósságának titkait: egyik ezek közül, amelyről a fentiekben szó esett, vagyis a birodalmi elit és az alávetett tömegek közötti etnikai azonosság. Ezen kívül a sokféle nemzet, különböző vallások, erkölcsi elvek és életformák létezése súlyos akadályt jelent egy sok ezer évre tervező birodalmi oligarchia számára.
Mindezekből a tényekből érthető meg a nyugati népek és a fehér (és heteroszexuális) emberek ellen folyó identitásháború. Hiszen a nyugati birodalmat (Amerikát és Európát) sokféle nemzet alkotja, lehetetlen asszimiláció révén a népek sokaságát valamelyikbe beolvasztani (ha ez lehetséges lenne, ezt tennék, szó sem lenne akkor „sokszínűségről, „elfogadásról”). Ezért aztán a nemzetek teljes megszüntetését tekintik céljuknak, melynek része újfajta identitások (lmbtq, gender) létrehozása a nemzeti és vallásos önazonosságok helyett. Egy kevert fajú, semmiféle nemzeti és azzal összefüggő vallási, kulturális hagyománnyal nem rendelkező, a globális média kultúrának nevezett, mindenütt azonos összetételű moslékán etetett lakosságú birodalom nem fogja sem felismerni, sem önmagától idegennek tekinteni az uralmat gyakorló oligarchiát. Kérdés, ez a történelemben példátlan átalakítás sikerrel jár-e, és az így minden szempontból egységessé formált nyugati birodalom képes lesz-e felvenni a harcot a sok ezer éves, erős szellemi-kulturális alapokon nyugvó kínai nagyhatalommal.
Forrás: kuruc.info
