A német társadalom elérte tűrőképessége határát. Mindenfelől segélykiáltások érkeznek: tanárok, diákok, orvosok, mentőtisztek, szociális munkások tárják fel jellemzően név nélkül szomorú tapasztalataikat. Nem bírják tovább, egyre elviselhetetlenebb a helyzet. Kiszolgáltatottnak érzik magukat, nem kapnak segítséget, nem tudják megfelelően ellátni a munkájukat, és egyre jobban félnek.
Az orvosok hajdan megbecsült tagjai voltak a német társadalomnak. Ma a szakdolgozókkal együtt állandó fenyegetettségben élnek.
– Nem múlik el nap, hogy ne adódna valamilyen atrocitás a klinikánkon – mondja az egyik, neve elhallgatását kérő orvos.
A muszlim bevándorlók szokásává vált, hogy a kórházakban, a rendelőkben, a gyógyszertárakban, de leginkább a sürgősségi osztályokon soron kívüli ellátást követelnek. Ezt verbális és fizikai agresszióval, hangos kiabálással, erőszakos fellépéssel, fenyegetéssel, verekedéssel és túlerővel érik el. Újabban a beteget egy teljes futballcsapatnyi „hozzátartozó” kíséri el, akik ordítozva követelnek azonnali ellátást. Az ápolókat leköpik, lekurvázzák, megfenyegetik, de a bántalmazás fizikai eszközeitől sem riadnak vissza.
Március 4-én például egy orvosnő és egy ápoló szenvedett súlyos sérüléseket a bielefeldi klinikán. Este fél tízkor megjelent egy migráns férfi a „hozzátartozókkal”. Először a váróteremben ülőkbe kötöttek bele. Ekkor behívták a „beteget” az egyik vizsgálóhelyiségbe, aki minden átmenet nélkül bántalmazni kezdte a doktornőt és a nővért. A kórház dolgozói súlyos arc- és fejsérüléseket szenvedtek.
– Teljesen kiszolgáltatottak vagyunk – panaszkodott egy másik nővér. – Nem vesznek emberszámba, gúnyolódnak, fogdosnak, ribancnak neveznek, leköpnek. Ezt már kezdem megszokni, de az éjszakai műszak egyre elviselhetetlenebb. Többen már felmondtak a kolléganőim közül, nem csinálják tovább, mert nem akarják magukat teljesen tönkretenni.
Hasonló atrocitást kell elszenvedniük a mentőtiszteknek is, ha nem az történik, amit az agresszív páciens elképzel. Márpedig igencsak különös elvárásaik vannak, mondja Hans-Werner Kottkamp, a betheli evangélikus klinika vezető főorvosa.
– Az egyikük teljesen szétvert egy vizsgálót, mert nem került azonnal sorra. Nem értik meg, hogy a kezelések sürgősségi sorrendben történnek. Ha nem kerülnek azonnal sorra, teljesen felforgatják a rendet.
Egy 27 éves mentőápolót is életveszélyesen megfenyegettek. „Leszúrlak” – kiabálta az egyik migráns, aki nem akarta, hogy bevigyék a kórházba. Ez azonban nem egyedi eset: éjszakai műszakban már ez az általános. Nem tartják be az utasításokat, törnek-zúznak, nem működnek együtt és fenyegetőznek. Éjszaka a nővérek egyedül vannak, ők az első számú célpontok.
Az erőszak a háziorvosi praxisokat sem kíméli: ez derül ki egy neumünsteri gyermekorvos beszámolójából.
– Két férfi lépett be a rendelőbe, hogy az egyikük fiát lássam el. Bár nem volt időpontjuk, hangosan kiabálva azonnali ellátást követeltek, holott a gyerek állapota nem indokolt sürgős beavatkozást. Kis híján megütötték az egyik épp bent tartózkodó szülőt, aki mögém bújva tudta csak megúszni az ökölcsapást. Amikor megtudták a hívatlan látogatók, hogy kihívtuk a rendőrséget, ordibálva elhagyták a rendelőt, de közben felborogatták az asztalt, széttörték az orvosi trezort, és leszaggattak mindent a falról.
Ezzel még nem volt vége. Az egyik szülőt, aki az orvos segítségére sietett, hátulról fejbe vágták, és szétszakították az ingét. Közben két gyermek sokkot kapott, őket kórházba kellett szállítani. A gyermekorvos sem úszta meg következmények nélkül az incidenst. Azóta nem tud dolgozni, és pszichológus segítségével próbálja feldolgozni a történteket.
A szociális hivatalnokok is napi szinten szenvedik el a migránsok erőszakos túlkapásait. Egy nigériai menedékkérő a helyi szociális hivatalba ment, mert elfogyott a pénze. Ám az adott hónapra már felvette a járandóságát, ezért kérelmét elutasították. Ezzel a válasszal a nigériai nem volt elégedett, több pénzt követelt, majd egyre durvábban fenyegetőzött. A szomszéd irodából egy másik hölgy sietett a kolléganője segítségére, de az afrikai egyre hangosabban ordított, később ököllel a nő arcába ütött. A kolléganője közben magára zárta az irodája ajtaját, és hívta a rendőrséget. A rendőrök felvették az elkövető személyi adatait, és biztosították a helyszínt. Nem vették őrizetbe, mindössze annyi történt, hogy az afrikai férfi azóta „a rendőrség látókörében van”.
Az iskolák valóságos háborús zónákká változtak. 2015 óta 300 ezer migráns fiatalt iskoláztak be, ami óriási terhet ró a pedagógusokra. A nyelvi, szociális, vallási, kulturális különbségek ellenére az előkészítő osztály (Willkommensklasse) után az iskolai elvárás már a német diákok tudásszintje. De nem tanulnak meg németül, és sokan közülük úgy ülnek be a felsőbb osztályokba, hogy az ábécét sem ismerik…
Így azután a tanárnő csak áll a gyerekek előtt, mivel nem értik egymást. Felemeli a hangját, jelezve, hogy megkezdődött az óra. Erre az osztály is egyre hangosabb. Egy idő után már elviselhetetlen a hangzavar. A kommunikáció nyelve a testbeszéd, az akarat érvényesítésének eszköze az ököl. Az előkészítő osztályban 16 éves afgánok és irakiak mellett 12 éves szír lányok ülnek a padban, így azután ők sem értik egymást. A tanárok egyre elkeseredettebbek, mert úgy érzik, magukra hagyták őket. Sem fordítók, sem tananyag nincs, az oktató-nevelő munka kudarc. Közben tombol az iskolai erőszak.
„Senki sem kötelezhető arra, hogy olyan teljesítményt nyújtson, ami objektíve lehetetlen. A minisztériumnak a tanárokról és tanárnőkről is gondoskodnia kell” – ezekkel a szavakkal zárul a saarbrückeni iskola segélyfelhívása, amelyet az iskola minden tanára aláírt. A levelet Saar-vidéki SPD-s oktatási miniszternek, a CDU-s Annegret Kramp-Karrenbauernek, a párt újonnan megválasztott főtitkárának és az iskola vezetésének címezték. A saarbrückeni tanárok segélykiáltása az iskolai mindennapokat a legsötétebb jelzőkkel írja le. Súlyos testi sértés a tanárokkal és diáktársakkal szemben, erőszak, rendszeres drog- és alkoholfogyasztás.
„Néhány hónapja a tanárokkal szemben növekvő tiszteletlenséget, agresszivitást és elutasítást tapasztalunk. (…) Sok tanár fél bizonyos tanulóktól, miután az egyes intim testrészek méretének említése éppúgy a mindennapos kommunikáció része, mint a gyalázó, sértő, fenyegető kijelentések. A pedagógiai munkánk során a saját önvédelmünket is szem előtt kell tartanunk, mivel mi is ezen a környéken lakunk” – áll a tanárok elkeseredett levelében.
Az agresszív cselekmények olyan fokot értek el, hogy már csak a legbrutálisabb bűncselekményekről számolnak be a helyi lapok. Ilyen volt, amikor egy 15 éves kazah fiú leszúrta 14 éves társát. A fiatalok körében egyre gyakoribb a fegyverkezés, a riasztópisztolyoktól a legelterjedtebbnek számító késekig.
Egy lipcsei iskolában tömegverekedés tört ki a német fiatalok és a kiskorú bevándorlók között. Ez azonban korántsem „egyedi eset”, ahogy azt a német média sugallja. Ami régen csak a krimikben fordult elő, az ma a hétköznapok része. Mivel 2016-ban minden ötödik bűnelkövető 21 évnél fiatalabb volt, a büntető törvénykönyv teljes palettája napi valóság az iskolaudvarokon. A szexuális zaklatástól a drogkereskedelemig, a bántalmazástól a rongáláson át a gyújtogatásig. Következmények nincsenek, a bántalmazó diákot nem zárják ki az iskolából, mivel a pedagógiai eszközök korlátozottak. Az áldozat fél, ezért általában nem tesz feljelentést. Példa erre, amikor egy kislányt a szünetben orális szexre kényszerítettek: azt vallotta, hogy ezt az aktust egyáltalán nem akarta, mégis szabad akaratából tette.
A tanárok sem tudják, mit lehet mondani és mit nem: nem tudják, hol húzódik a határ a titoktartási kötelezettség és a bűncselekmény jelentési kötelezettsége között, mi szolgálja jobban az áldozat érdekét, a hallgatás vagy a feljelentés, amely adott esetben bosszúhadjáratot válthat ki az elkövetőből.
A tehetősebb szülők ezért kiíratják gyermekeiket az állami iskolákból, és magániskolába adják őket. Azután elköltöznek. Ha egy adott környék lezüllik, a család elmenekül. A no-go zónák létét ma már senki nem tagadja. Számuk Németország-szerte meghaladja a százat, de főleg a nagyvárosokra koncentrálódik. A legrosszabb a helyzet Berlinben, ahol legkevesebb 15 no-go zóna van. A migránsok utcáról utcára foglalják el a német fővárost. Idővel az egész országot.
Hernádi Zsuzsa