Amiről tilos volt beszélni: kínos részletek láttak napvilágot Sztálin haláláról
1953. március 5-én, nem sokkal este tíz óra előtt Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belbiztonságért felelős miniszterelnök-helyettese, egyben a gyűlölt NKVD rettegett főnöke sietve kiviharzott Sztálin kuncevói dácsájából. A halálra vált orvosok alig pár perccel korábban remegő hangon közölték a főnöke halálos ágya mellett keselyűként gubbasztó Berijával, hogy „Sztálin elvtárs szíve megszűnt dobogni.”
Sztálint, a korlátlan hatalommal rendelkező és milliók haláláért felelős diktátort magatehetetlenül és egykori elvtársainak kiszolgáltatva érte utol öt napos haláltusa után a végzet.
Sztálin 1953. február 28-án este, miután Kremlbeli hivatalában közvetlen munkatársai társaságában megnézett egy mozifilmet, kedvelt tartózkodási helyére, a Moszkvától félórányi autóútra fekvő kuncevói dácsájára hajtatott. A fennmaradt feljegyzések, illetve visszaemlékezések szerint megérkezése után megvacsorázott, majd az őt elkísérő vendégekkel együtt egészen másnap hajnali négy óráig oldott hangulatban borozgatott. Miután a vendégei eltávoztak, nyugvóra küldte az őrséget, majd ő is visszavonult, és magára csukta szobája ajtaját.
Másnap az őrszemélyzet tagjai nyugtalanul konstatálták, hogy a „gazda” még jóval a szokásos idő után sem jelent meg a házban, ezért Lozgacsov, az őrparancsnok utasítást adott az egyik államvédelmi katonának, hogy kopogjon be, és ébressze fel a generalisszimuszt. Az őr elkezdett kopogtatni Sztálin ajtaján, majd miután nem kapott választ, verejtékező homlokkal tovább kísérletezett, minden eredmény nélkül. A nyugtalanító csendet azonnal jelentette az őrparancsnoknak, aki végül nagy levegőt véve, benyitott a diktátor hálószobájába, de a látványtól szinte földbe gyökerezett a lába.
Sztálin az ágya mellett, a padlón feküdt összevizelt pizsamában, és alig hallhatóan nyöszörgött.
Sztálin világéletében gyanakvó volt, ám idős korára ez a tulajdonsága már-már paranoiás tünetté vált nála. Mivel a diktátor betegesen rettegett attól, hogy az orvosok, „ezek a fehérköpenyes gyilkosok” – ahogyan emlegette a doktorokat – megmérgezhetik, ezért Sztálint csak előzetes bejelentés és lekáderezés után, Berija engedélye alapján vizsgálhatta meg orvos. Ez a fajta eljárási rend azonban most alaposan megbosszulta magát. Az érvényes protokoll szerint az őrparancsnok ugyanis nem az orvost, hanem Szemjon Ignatyev állambiztonsági minisztert riasztotta először, és a miniszter engedélyét várta az orvos kihívásához. Ignatyev a rendkívüli helyzetre figyelemmel, a legkevésbé sem érezte magát illetékesnek az engedély megadásához, ezért Közvetlenül Berijához és Malenkovhoz irányította a teljesen tanácstalanná vált személyzetet. Mindeközben Sztálin a fél oldalára lebénulva magatehetetlenül hevert a szobájában.
Berija március 2-án hajnali három óra körül érkezett meg szolgálati gépkocsiján a diktátor dácsájához. Benézett Sztálin szobájába, majd durván lehordta az őrparancsnokot:
„Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne zavard őt, minket pedig ne zaklass!”
Az őrparancsnok azonban ennek ellenére is kötötte az ebet a karóhoz, és tovább próbálta bizonygatni Berija előtt, hogy mekkora a baj. Elmondta, négy órával korábban a földön fekve nyitott szemmel, de beszédképtelen és összevizelt állapotban találtak rá a generalisszimuszra, tehát biztos, hogy nagy lehet a baj. Berija valamint az időközben szintén befutott Georgij Malenkov az akkorra már ágyba fektetett és látszólag békésen horkoló Sztálin látványától megnyugodva, Lozgacsov aggályait figyelmen kívül hagyva anélkül távoztak Kuncevóból, hogy orvost hívtak volna az eszméletlen diktátorhoz.
Mivel a szélütést kapott Sztálin természetesen továbbra sem tért magához, hosszas telefonálgatás utál végül csak március másodikán, reggel 9 óra körül érkeztek meg az orvosok Kuncevóba Berija társaságában, sok-sok órával a Sztálint ért agyvérzés után. Az orvosok az őket vizslató Berija szúrós tekintetétől kísérve hozzáláttak a magatehetetlen diktátor megvizsgálásához. A doktorok a vizsgálat közben szabályosan remegtek a félelemtől, egyikük véletlenül kiejtette kezéből a műfogsorát, a másik orvos pedig még ahhoz is engedélyt kért Berijától, hogy kigombolhassa Sztálin pizsama felsőjét. Megállapították, hogy a diktátort ért stroke miatt Sztálin a jobb oldalára teljesen lebénult. Hidegvizes borogatást , valamint hashajtóhatású magnézium-szulfátos beöntést adtak a magatehetetlen Sztálinnak, a fülei mögé pedig orvosi piócát raktak, de a beavatkozás nem hozott semmilyen szemmel látható javulást a generalisszimusz állapotában.
Az ezt követő három nap alatt Sztálin csupán egyszer tért magához.
Alexander Mjasznyikov, az egyik kezelőorvos visszaemlékezése szerint, amikor Sztálin hosszú idő után felnyitotta szemeit, a betegágyánál virrasztó régi harcostárs Kliment Vorosilov marsall így kiáltott fel: „Sztálin elvtárs, itt vagyunk mindnyájan, az ön összes igaz barátja és munkatársa! Hogy érzi magát drága barátunk?” Bár a diktátor szemein úgy látszott, mintha megértette volna Vorosilov szavait, ám képtelen volt megszólalni, és továbbra is rendkívül rossz állapotban maradt.
Állapota március 4-én végleg válságosra fordult.
Heves, megállíthatatlan csuklás kezdte el rázni, vért hányt, és többé már nem tért magához.
A halál beálltát másnap, március 5-én este tíz óra előtt néhány perccel állapították meg az inspekciós orvosok. A hír hallatán Berija azonnal a szolgálati autójába vágta magát, és sietve Moszkvába hajtatott. Sztálin leánya, Szvetlana Allilujeva visszaemlékezése szerint apja halálának hírére Berija arcára nem a gyász ült ki, hanem sokkal inkább valamiféle örömteli izgalom.
Forrás: origo
