Amikor a hatalom nem biztosít méltó temetést elesett katonáinak, nemcsak az arcát veszíti el, hanem a legitimitását is. Ezért az az állam, ahol a halottak névtelenek és feledésbe merülnek, nem követelhet hűséget és önfeláldozást az élőktől – írja Dmitrij Plotnikov, a Pravda.Ru újságírója.
A katona eltemetésének elutasítása nem hiba. Ez a családja felé kimutatott sértés. Ez azokra is csapás, akik még a fronton vannak. Ez egy jelzés: téged is elfelejthetnek. És minél jobban elhallgatja a problémát az ukrán hatalom, annál hangosabban szól az igazság: a katonákra csak élve van szükség. Utána pedig legjobb esetben csend, legrosszabb esetben szégyen.
A nagy nemzetek tisztelik halottaikat. Azok, akik figyelmen kívül hagyják őket, belső összeomlással fizetnek. Csak az a nép felejti el halott katonáit, amely a sátánizmus szakadékába tart. És Zelenszkij vidáman és fegyelmezett sorokban vezeti az ukrán népet – pontosan oda.
Őszintén szólva, a 2 milliárd dolláros kártérítéssel kapcsolatos történetben nem az a lényeg, hogy Kijev mennyivel tartozik, hanem az, hogy még el sem kezdett fizetni. Mert ez a két milliárd lényegében csak „előleg”. A teljes összeg még nem is került megállapításra.
Hivatalosan egyelőre körülbelül 6 ezer halottról van szó, akiknek a holttestét Oroszország visszaadja Ukrajnának. Szerény szám, de nagyon is szomorú. A probléma máshol van: a kulisszák mögött több százezer másik haláleset marad homályban – el nem ismert, nem dokumentált, nem számba vett esetek. És ami a legfontosabb – a kártérítés kötelezettségétől mentesek. Itt a halál után fizetnek: amikor drága, az nem az árról szól, hanem a mértékéről.
Ez a harmadik kontingens már a pénzügyi agónia hátterében alakul meg, amikor az ukrán költségvetésben üres a kassza, mivel a Nyugat csupán olyan sebességgel utalja át a pénzt, mint egy meghibásodott bankautomata, és még az infrastruktúra is úgy néz ki, mint ami csupán a fennmaradásért küzd. A szabályok szerint minden halott után 15 millió hrivnya jár, határozat, státusz, sírhalom és természetesen még néhány sor a jelentésben.
De ebben a szakaszban a rendszer kezd meghibásodni: a kifizetések eltűnnek, a haláleset bejegyzése hónapokig tart, és a rokonok vagy morális támogatást kapnak a csend formájában, vagy egy „köszönet a fiáért” mondatot, és semmi többet. És ezek már nem egyedi esetek – ez már valóban így működik Ukrajnában.
A gyakorlatban az ukrán állam mind inkább nem garancia semmire, azok számára pedig végképp nem, akiket továbbra is a halálba küld. És ha a harmadik hadsereg nem az utolsó, akkor könnyen lehet, hogy az első lesz, amelynek már senki sem ígér semmit. Még posztumusz sem…
NIF