Boris Johnson most minden kormányfőt nevetségessé tesz
Borisz Johnson üres ígérettel vagy, ha tetszik, ígéretként vette át az Egyesült Királyság miniszterelnöki posztját. Az, hogy ő lett a világ legrégebbi demokráciájának feje nevetségessé tesz minden állam- és kormányfőt, őt magát is beleértve – vélia napi.hu cikke.
Az Egyesült királyság új miniszterelnöke, Boris Johnson nevetségessé tesz mindenkit – saját magát is beleértve -, aki hatalmat gyakorol bármilyen kormány élén, ám ez nem jelenti azt, hogy első dolga lenne átadni a hatalmát valaki másnak. Ezzel a különös véleménnyel indítja az új brit kormányfőt bemutató cikkét Sam Knight, a New Yorker internetes oldalán.
Johnson karrierje nem indult valami fényesen: utolsó egyetemi éveiben elveszettnek tűnt. Szétszórt volt és semmilyen különösebb képességről nem tett tanúbizonyságot. Volt azonban a tarsolyában valami, aminek hamarosan nagy hasznát vette: jó humorérzékkel áldotta meg a sors és kiváló vitázónak bizonyult, azaz képes volt gyorsan kontrázni bárki véleményére. Újságcikkeit tartalmazó könyvében (Me Your Ears, 2003) ad egyfajta szabadpiaci meghatározást arra, hogyan lehet kilépni az ismeretlenségből a médiában.
Mindig akadnak olyanok, akik készek arra, hogy szembe menjenek az elfogadott felfogással, felkarolják annak ellentétét, azaz tőzsdei zsargonban szólva „belevegyenek egy termék piacába”, amikor az olcsó. Más szóval olyan meglepő hozzáállással álljanak elő, ami újdonságával, szokatlanságával nagy figyelmet kelthet, s így nevet szerezhet annak, aki képviseli.
Ez volt az esszenciája annak, hogyan csinálta meg saját magát az 1990-es évek elején egy rém unalmas munkakörben: a londoni Telegraph napilap európai uniós ügyekben illetékes brüsszeli tudósítójaként. Felismerte, hogy az elfogadott szabályok szerint dolgozó tudósítótársai tisztelettudóan, pontosan, egyben halál unalmasan jelentgetnek az Európai Unió ügyeiről, és elkezdte ennek homlok egyenest ellenkezőjét csinálni.
Hat hónappal azután, hogy megérkezett Brüsszelbe rafináltan leegyszerűsített, eltúlzott sztorikat kezdett írni az EU furcsaságairól, elszabadult hajóágyúként működő, elborult bürokráciának mutatva be a brüsszeli uniós tisztviselői kart. A csigát halnak akarják minősíteni – írta, amivel hülyét csinált az Európai Bizottságból. Standardizálni akarják az óvszerek méretét – szólt a következő sztori, amelyben arról írt, hogy a bizottság visszautasította azt az olasz tervet, miszerint 54 milliméterben maximálják a kondomok szélességét.
Ezekkel a cikkekkel szenzációt csinált a brüsszeli tudósításokból, a többi brit lap is hasonló írásokat várt el a kollégáitól amit nem tudtak teljesíteni, mert nem volt sok hasonló érdekesség, amit felturbózhattak volna. Eközben Johnson megalkotta saját – már-már paródiába illő – figuráját. Egy szakadt, vörös sportautóval járt, ruhája helyenként lyukas volt, a sajtótájékoztatókról szándékosan késett, s bár kiválóan beszél franciául, direkt rossz franciasággal kérdezett. Az európai tisztviselők azon keseregtek, hogy nem tudnak vele mit kezdeni: minden kérdése egy látványos támadás, amire nem tudnak vicces választ adni.
Gyorsan a brit Konzervatív Párt euroszkeptikus ágának üdvöskéje lett és gazdagodott egy tapasztalattal, ami döntő befolyást gyakorolt későbbi pályafutására. Egy a BBC-nek adott 2005-ös interjújában nyíltan beszélt erről: Bármit írtam Brüsszelből azzal kapcsolatban, amit találtam, olyan volt, mintha köveket dobáltam volna a szomszéd kertbe, azaz Angliába a fal fölött, ami elválasztott tőle, és hallgattam, ahogy az üvegház teteje zajosan összetörik. Ez a maga módján megismertetett a hatalom hátborzongató érzésével. Bár a Telegraph újságíró sztárja lett, 1994-ben visszahívták, mert írásai már nem voltak hitelesek.
Ezt követően tagadta ugyan, hogy bele akarná vetni magát a politikába, ám az ezredforduló után parlamenti képviselő, majd két ciklusra London polgármestere lett. Sikerének titka, hogy a kétbalkezes, de szimpatikus alak imázsával megragadja a brit néplelket. A haja zilált, járása alapján azt várjuk, mikor esik orra, ám sérülékenysége inkább vicces, mint szánalmas. Michael Gove, oxfordi egyetemistatársa és politikai szövetségese azt mondta róla: Boris képes belebonyolódni egyetlen mondatba úgy, mint egy gyerek a kedvenc játékába. A közönség drukkol neki, azt akarja, hogy kivágja magát, és ha ez összejön, osztozik a sikerében.
Andrew Gimson, egy korábbi kollégája felhívja a figyelmet arra, hogy van egy tulajdonsága, ami szinte ismeretlen a brit politikusok körében: meg tudja nevettetni az embereket. Miközben sok politikus a tökéletes társadalom részleteivel traktálja hallgatóságát, Boris az emberiség és főként saját tökéletlenségében hisz. Nem állít elérhetetlen minőségi követelményeket sem magával, sem másokkal szemben. Londoni polgármesteri tevékenysége jól tükrözi ezt a felfogást: a szakértők azt tartják legfőbb eredményének, hogy semmi végződött tragikusan rosszul nyolcéves regnálása alatt.
A brexit támogatása mellett 2016 februárjában, négy hónappal a júniusi függetlenségi referendum előtt döntött. Tim Shipman All Out War című könyve szerint, amely a 2016 utáni brit politikáról szól, három cikk vázlatát készítette el döntésének bejelentése előtt: kettőben a kilépés, egyben a maradás támogatása mellett érvelt. Kezdetben azt ígérte, nem fog túl feltűnő szerepet játszani a kampányban (végül is pártja, a konzervatív kormánypárt a Remain mellett állt). Aztánl Gove-val együtt a Leave-kampány arcaivá váltak, a kampányban leiskolázta óvatosan, unalmasan, szárazon érvelő ellenfeleit.
Akárcsak a brüsszeli bürokraták 25 évvel korábban, a Remainer politikusok nem találták a választ a stílusára. Boris Johnson olyan, mint a teflon, minden lepereg róla – szerepel az EU-párti kampánycsapat egyik emlékeztetőjében. Hallgatói viccesnek és szórakoztatóknak tartják – van, aki komolyan veszi, van, aki nem, ám mindenki elfogadja, hogy „ő Boris”. Hamis, amivel házal a szavazóknál, de nagyon furfangosan hamis.
Amikor 2016. június 24-én kiderült, hogy győzött a brexit, Johnson és Gove sajtókonferenciát tartott. Ezen megrettentnek látszottak. Johsnon volt a szavazás után azonnal távozó David Cameron miniszterelnök egyértelműen esélyes utóda, ehhez képest a következő két napban vidéken krikettezett és kerti partit rendezett. Végül Gove jelöltette magát, ő pedig visszalépett, mielőtt elindult volna a kormányfő-választási procedúra. A mérsékelt Theresa May lett a miniszterelnök.
Mindenkit meglepett, hogy May behívta kormányába külügyminiszternek. (Egy német szociáldemokrata politikus így reagált erre: Mi jöhet még? Drakula lesz az egészségügyi miniszter?) Ezen a poszton meglehetős felkészületlenségről tett tanúbizonyságot, majd két év után, 2018 nyarán lemondott, amikor kiderült, milyen kompromisszumot szándékozik kötni a miniszterelnök az EU-val a brit kilépésről. Ezt az egyezséget aztán háromszor szavazta le nagy többséggel a parlament – Johnson a harmadiknál igennel voksolt, elfogadva azt az érvet, hogy bármi áron ki kell léptetni az országot az EU-ból, az igazi függetlenséget pedig majd összehozzák valahogy ezt követően.
A kormány és a parlament között kialakult patthelyzet ellenére az év elején senki sem gondolta volna, hogy még idén az Egyesült Királyság kormányfője lehet Boris Johnson. May végül lemondott, majd júniusban elindult a pártelnök-miniszterelnök választási kampány, amelyben a Johnson mögött álló csapat visszafogta a politikust, nehogy egy jó poénért eladja a győzelmi esélyeit. Ígéreteinek lényegét úgy foglalta össze, hogy ami a káposztát illeti, ő azt támogatja, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. A tory párttagok hagyták elringatni magukat ebben az optimizmusban.
A New Yorker cikkírója szerint Boris Johnson élete és karrierje egyaránt a „wishful thinking” – szabadon fordítva a „hátha mégis úgy lehetne” – minősített esete. Ez az a fajta gondolkodás, amelyet a vágyak határoznak meg, s ezért általában csalódással végződik. Ebben az esetben ennek ellenkezője történt: azok a várakozások, amelyeket mindenki nevetségesnek tartott, sokkoló módon teljesültek. (Egyébként ugyanez a történet maga a brexit is.)
A 2016-os brexitnépszavazás utáni napokból származik egy sztori, ami a New Yorker cikkírója szerint egy ma is érvényes tanulsággal szolgál. Akkoriban mindenki azt várta, mikor jelenti be Johnson indulását a miniszterelnöki posztért. Fél nappal azelőtt, hogy ezt meg kellett volna tennie Nick Boles konzervatív parlamenti képviselő, Johnson korábbi tanácsadója megdöbbenve tapasztalta, hogy nem írta meg a jelölését kezdeményező beszédét. Az íráskészségére büszke politikus csak néhány sort írt le, és azt mondta Bolesnak: Semmim sincs! A New Yorker cikkírója szerint ez a helyzet azóta sem változott, és a britek hamarosan megtudhatják, mi a jelentése a semmi szónak.
