Brutális dilemma Kurszknál
Azok a nyugati zsurnaliszták, akik a Kurszki régió ellen intézett támadás elején Oroszország megalázásáról hozsannáztak, ma jobbára vagy zavartan hallgatnak, vagy száznyolcvan fokos fordulatot mutatva kárhoztatják Kijevet a katasztrófával fenyegető akció miatt. Egy tényre azonban már most nagy tételben lehet fogadni: legyen is bármiként vége a háborúnak, az ukrán tetteket egyszer csak nagyjából oly formában fogják majd kommunikálni, mint anno Göbbels, amikor a valóságtól magát nem zavartatva a Sztálingrád fölött örökké lobogó horogkeresztes zászlókról hablatyolt…
Sajnos nagyon is aktuális a kérdés: mibe került eddig a kurszki kaland az ukránoknak? Jelenleg csak az élőerőt tekintve az oroszok szerint több mint negyvenezer katonába, míg Kijev mélyen hallgat az egészről. Utóbbi szerénység természetesen érthető, hiszen ott még mindig „összesen” harminc-párezer katona a „hivatalos” veszteség – még akkor is, ha ezt a mutatót már bejelentésekor kétkedve fogadta a „csöppet sem” elfogult nyugati média értelmesebb része is. Fokozza a bajt, hogy az ismeretlen, de bizonnyal legkevesebb húszezer eltemetett és több ezer rokkantá vált katonán túl nagyon sok nyugati fegyver, páncélos és egyéb technika is odalett – tételszámtól függetlenül pont annyi, amennyi máshonnan borzasztóan hiányzik.
Amúgy érdemes észben tartani, hogy az ukrán erők a nyugati fanfárkürtök hozsannázása közben durván ezeregyszáz négyzetkilométert vettek birtokba egy olyan államból, melynek nagysága 17,1 millió négyzetkilométer. S az ugyan kétségtelen, hogy ez „valami” volt, csak azt sem tanácsos szem elől téveszteni, hogy mára e birtoknak több mint fele odalett, s a maradék is egyre olvadozik.
S mindezért fizették a fentebb említett iszonyú véres árat.
Sokaknak nehéz e békát lenyelni, de ettől még igaz marad; Kijev épp annyira tekinti értéknek – helyesebben értéktelennek – a saját lakosságát, mint lélektelenséggel vádolt ellenfele. Ezt nemcsak a brutális kényszersorozások, hanem az egyre több, a frontviszonyok sajátos – értsd: a saját parancsnokságtól érkező – visszásságait leleplező riport is ékesen bizonyatja. S mindennek tetejében ott a kiirthatatlan korrupcióról, mely már eddig is tízezreknek segített – és fog segíteni – megúszni a bevonulást és a biztos halált vagy csonkulást. Aki pedig sorköteles és külföldre jutott, nemigen akar hazatérni azért, hogy föláldozza életét egy velejéig romlott rezsim oltárán.
Ha nehezen, de valahogy mégis magasabb – legyenek azok bármik is – szempontok alapján vizsgáljuk át a kialakult helyzetet könnyen rájöhetünk, hogy Kijevnek presztízskérdés a megszerzett részek birtokban tartása – ám ha a rideg hadászatot nézzük, eleve bele sem kellett volna fogniuk. A bevezetőben említett fölvetéssel tehát olyformán is előhozakodhatunk, hogy megéri-e újabb, fiatal, munkaképes emberek százait-ezreit és a drága, más szakaszokon égetően hiányzó haditechnikát és lőszert beáldozni egy teljességgel bizonytalan kimenetelű béke(tárgyalás) érdekében? Arról nem is szólva, hogy Oroszország erői olyan pontokon nyomulnak előre viszonylag könnyedén, melyeket akár fél esztendővel ezelőtt még súlyos harcok árán is csak nyögve tudtak volna birtokba venni.
Paradoxon, de valójában mostanság lett igazuk azoknak a nyugati újságíróknak, akik cikkeikben szemrehányások sorával illetik Zelenszkijt és kormányát azért, mert csökönyösen, a tragikus veszteségekkel mit sem törődve, azokra magasról téve ragaszkodik ehhez az egészhez. Azt pedig mi tehetjük hozzá a történeti hűség miatt, hogy korunk háborgói anno pezsgőt bontottak az ukrán támadás hírére, némelyek pedig Moszkva napokon belüli elfoglalását is vizionálták.
A címben citált Sztálingrád-hasonlat amúgy – tegyük azonnal hozzá: sajnos – nem annyira elrugaszkodott a valóságtól. Adolf Hitler anno nagyjából efféle presztízsszempontok alapján szorgalmazta a település mindenáron történő bevételét s közben a helyi front szárnyai, de maguk a főerők is oly mértékben elgyöngültek, hogy a szovjetek napokon belül elsöpörték őket az Uránusz hadművelet keretében.
A súlyos kudarcot pedig Göbbels magyarázta el/meg a népnek, amikor a város fölött lengedező horogkeresztes zászlók örök dicsőségéről beszélt. A valóság pedig, mi szerint közben az érintettek szó szerint éhen haltak és megfagytak, nem igazán érintette meg a náci propagandagépezetet és annak vezetőjét sem.
Magyra Hírlap
