Csak semmi pánik, Magyarországon nincs vírus – de honnan tudják?
Akinek nincs láza és erős köhögése, annál nem is kíváncsiak arra, hogy vírushordozó-e.
A hvg munkatársa egy olaszországi hétvége után próbálta ellenőrizni az állapotát, ám nem járt nagy sikerrel.
Ezek után felmerül a kérdés: honnan tudják, hogy nincs fertőzött?
Íme az írás, amit változtatás nélkül közlünk:
Éppen aznap, szombaton érkeztem meg tizenegy éves fiammal Bolognába, amikor egy 71 éves Rimini megyei vendéglős is visszajött az olaszországi városba craiovai látogatásáról. Erről a férfiról aztán keddre kiderült, hogy koronavírus-fertőzött, és szinte biztos, hogy nem Romániában kapta el a kórt. Szombaton még csak a lombardiai megbetegedésekről és halálesetekről szóltak a hírek, de aztán Emilia-Romagnát is elérte a koronavírus, és keddi hazatérésünk napján a vendéglős már a 26. fertőzött volt a régióban, amelynek Bologna a fővárosa.
Ha ránézek a térképre, akkor akár meg is nyugodhatnék: Bolognából, ahol a négynapos üdülésünk nagy részét töltöttük, még nem jeleztek megbetegedést. A régió leginkább fertőzött városa, Piacenza pedig éppen Lombardia határánál van, Bologna háromszor olyan távol van tőle (152 km), mint a fertőzés gócpontjának számító Lodi megye. Ráadásul a piacenzai betegekről, és a többi olasz fertőzött többségéről is kiderült, hogy valamiképpen a lombardiai gócpontokkal kerültek kapcsolatba, mielőtt kiütött rajtuk a kór.
De ugyanennyi erővel aggódhatnék is: vasárnap estétől Bolognában is beszüntettek minden tömegrendezvényt, bezártak a mozik, színházak. Hétfőn pedig éppen egy olyan vonattal utaztunk Firenzébe, amelyik Milánóból indult. És bár nem félek, biztos sem lehetek abban, hogy a már vonaton ülő lombardiai utasok közül nem fordult-e meg valaki a megelőző napokban Lodi megyében, és nem adta-e át a kórt az egyórás utunk alatt. És ugyan továbbra sem félek, de az is egyértelmű volt, hogy a vonatot egyáltalán nem pucolták ki indulás előtt, mert azt azért észrevettük volna. Ráadásul éppen ezen a hétfőn találtak koronavírust annak a 63 éves firenzei vállalkozónak a szervezetében, aki ugyan korábban volt Szingapúrban, de már január elején hazatért, így aligha onnan kapta el a kórt. Hogy honnan, még nem tudni. (A férfival már nem találkozhattunk: reggel 7:30-kor már orvosnál volt, mi pedig 11 körül értünk a toszkán városba.) Szerdára aztán a férfi egy szomszédjáról és egy firenzei norvég diákról is kiderült, hogy fertőzöttek. a fertőzés csekély matematikai valószínűségét szem előtt tartva beküldi-e a gyerekét és magát egy több száz fős iskolai, irodai közösségbe, vagy előtte megpróbál óvintézkedéseket tenni.
Én elkövettem azt a hibát, hogy az utóbbit választottam, naivan arra számítva, hogy az egészségügyi ellátórendszerünk számára is célszerűbb, ha időben kiderül az esetleges érintettségem. Végül is, azt gondoltam, jóval egyszerűbb rajtam, időben elvégezni egy vizsgálatot, és pozitív eredmény esetén rávenni arra, hogy vonuljak be egy karantén-kórterembe, mint megtapasztalni, hogy egy beteg a lappangási idő alatt hány embert tud kórházba küldeni.
A magyar egészségügy nem így gondolta, annyira szeretnék ugyanis elkerülni, hogy fölöslegesen aggodalmaskodó hipochonderek lepjék el a klinikákat, hogy tényleg csak akkor hajlandók koronavírustesztet végezni, ha valaki már konkrétan lázas beteg. Abban pedig nem partnerek, hogy egy tüneteket még nem produkáló fertőzöttet időben megfogjanak, mielőtt végigfertőz mindenkit maga körül. Pedig a 71 éves olasz vendéglős lázát – csakúgy, mint minden nemzetközi járaton érkező utasét – szombaton a bolognai reptéren megmérte az ott dolgozó egészségügyi személyzet, és ő sem volt lázas. Épp csak egy nappal később derült ki, hogy koronavírus-fertőzött, vélhetően már jó ideje.
Keddi hazatérésünk után (érdekesség: a budapesti reptéren nem fogadtak bennünket hőmérősök) tehát sorban felhívtam telefonon a háziorvosomat, a 0680-as tájékoztató zöldszámot, és a Szent László Kórház infektológiai osztályát, amely a koronavírus-fertőzöttek szűrését végzi. Az orvosommal abban maradtunk, hogy ilyen helyzetben nyilván nem várnak el beutalót, szóval ezért most nem megyek ki Kispestre a nénikkel teli váróterembe. A kórházi osztályon előbb félretették a telefont, talán sokan hívják őket, mondja a központos, úgyhogy a 0680-as számot tárcsáztam, ahol korrekt módon elmondták azt, amit egy telefonbeszélgetés alapján tanácsolni lehet: ha nincs tünetünk, nincs lázunk, sem erős köhögésünk, akkor nyugodtan menjünk dolgozni, meg iskolába.
A világos tájékoztatás csak arra nem adott választ, hogy mit tegyen, aki azt is ki szeretné zárni, hogy a lappangási időn belül, még tünetmentesen fertőzzön. Úgyhogy ismét a Szent László infektológiáját hívtam, immár sikerrel, és ott ugyancsak elmondták, hogy valójában lázas betegeket várnak, de egyébként reggel megpróbálhatok sorban állni a doktorhoz beutaló nélkül.
Úgyhogy szerda reggel a fertőző osztály recepcióján kezdtem, és meg kell mondjam, az ott dolgozó nővérek kifejezetten kellemetlen helyzetbe próbáltak hozni engem mint tünetmentes pácienst. Időnként úgy éreztem, nálam még az az ember is komfortosabban érzi magát, akinek a nemibeteg-gondozóban hangosan felolvassák a kórlapját.
Amikor beismertem a recepción, hogy nincs lázam és nem is fulladozom, viszont szeretném tudni, hogy elkaptam-e a fertőzést, mielőtt bemegyek dolgozni kétszáz másik ember közé, előhívtak egy nővért, aki a lehető legegyértelműbben próbálta a tudtomra adni, hogy egy komplett idióta vagyok. Minden diszkréciót félretéve, hangos megjegyzésekkel tette ezt, mondandójának a lényege az volt:
- Ha nincs panaszom, számukra nincs fertőzés. Én lehetek arra kíváncsi, hogy van-e, de ők nem kíváncsiak rá.
- Miért volna jelentősége annak, hogy fertőzött vagyok-e? Végül is simán lehet, hogy ő is koronavírusos.
- Ha most ennyire érdekel, hogy fertőző vagyok-e, miért nem aggódtam akkor, amíg bebumliztam a kórházba. (A válasz: mert az autómmal érkeztem.)
Miután tehát világossá tette, hogy mivel nem vagyok igazi beteg, a piszlicsáré ügyemért nem jár normális bánásmód, a végén odavetette, hogy ha ennyire ragaszkodom hozzá, akkor üljek le, várjam meg a doktort, s hozzátette: „hátha addig is megfertőz itt pár embert”.
Ezután még a váróterem legtávolabbi sarkában is egy darabig hallgattam a nővér átkozódását, és gondolni se mertem rá, hogy ha 8:30-kor ennyire zaklatott volt, akkor hogyan alakult a dolog később. Ezek után azt sem tudtam már biztosan eldönteni, hogy amikor egy másik kollégája odahozott egy szájmaszkot, azt előzékenységnek szánta-e, vagy nyilvános megszégyenítésnek.
Bár a recepciónál ülő egyik kedvesebb nővér egy ponton azzal érvelt, hogy “ha minden tünetmentes beteg csak úgy megrohanná a kórházat és tesztet kérne, akkor összeomolna az egészségügy”, azt egyáltalán nem tapasztaltam, hogy Olaszból’ hazajött turisták szállták volna meg a kórházat. Előttem két pár fős csoportot szólított a doktor, hamar sorra kerültem.
Az orvosnak elmondtam, mi járatban vagyok, ő pedig előzékenyen közölte velem, hogy amiért én ott vagyok, azzal sajnos nem szolgálhat. Vagyis nem fogják felvenni a garatváladék-mintámat, nem küldik el laborvizsgálatra, akkor sem, ha Észak-Olaszországból érkeztem, erre akkor kerülhet sor, ha lázas tüneteket produkálok. A kérdésemre, hogy javasol-e karantént, otthoni munkát, és ha igen, mennyi ideig, semmilyen konkrétumot nem mondott, sem rám, sem a gyerekre nézve (ő nem volt velem). Azt viszont elmondta, hogy úgy általában már egy náthával, kisebb fertőző betegséggel sem kellene az embereknek bemenniük dolgozni. Ezt mindenesetre felírtam, és mindenképpen megemlítem a főnökeimnek.
Nem vagyok hipochonder, jó, ha pár évente egyszer felkeresek egy orvost, és nem is tudom, voltam-e valaha betegszabadságon. Az enyhe betegségeim rendszerint pár napon belül elmúlnak maguktól, és újabban már a gyerekeimtől sem kapok el szinte semmit. Ágynak esni legfeljebb a másnaposságtól szoktam. (Ritkán, persze, nagyon-nagyon ritkán.) Az sem újdonság számomra, hogy csak akkor kell foglalkozni egy betegséggel, ha van panaszom, a megbecsült háziorvosom is így csinálja. Tisztában vagyok azzal is, hogy hogyan működik az orvoshoz forduló páciensek pszichéje, ők akkor nyugszanak meg, ha valami konkrétum történik: recept, injekció, mintalevétel. Én nem kívánok ebbe a hibába beleesni, nem gondolom, hogy ellenkező esetben az orvos nem csinált semmit.
Azt azonban igenis méltányolható szempontnak tartom, hogy aki a világ harmadik leginkább fertőzött országából ér haza, az akkor is kérhessen magának egy koronavírus-kivizsgálást, ha nincs a halálán. Ez momentán a szememben sokkal logikusabbnak tűnik, mint megszégyeníteni és elhajtani valakit, csak hogy az egyébként túlterheltséget nem mutató kórházi osztályon egy tesztet megspóroljanak vele, miközben lehet, hogy éppen miatta két héten belül tucatnyian érkeznek majd lázasan.
Forrás: hvg
