Ez lehetett volna az amerikai katonák csúcsfegyvere, de a politika közbeszólt
Az Amerikai Egyesült Államok kézifegyver beszerzési gyakorlatát bő száz évig meglehetősen egyszerű volt leírni, már ha a gyalogság fő fegyveréről volt szó: csak hazai lehet. Ez az elképzelés sokszor kifejezetten jól sült el, volt azonban egy olyan eset, amikor a politikai és adminisztratív machinációknak hála Washingtonnak sikerült egy egyértelműen gyengébb minőségű fegyvert rendszeresítenie, miközben a világ nagy része boldogan használta annak riválisát. Nézzük meg a híres M14 vs. FN FAL csörte történetét.
Az Egyesült Államok fegyveres ereje történelme során összesen hét hátultöltős puskát/karabélyt, valamint ezek számtalan variánsát rendszeresítette. Ezek közül a fegyverek közül kettő volt, amit nem belföldön terveztek, és általánosságban elmondható, hogy a döntéshozók megfelelő eszközöket választottak. Egy kivételével.
Egy kis történelem: a fekete lőportól az öntöltő puskákig
Az amerikai fegyveres erők első általánosan rendszeresített hátultöltős, fémhüvelyes lőszert használó fegyvere a „csapóajtós” Springfield 1873-as volt. Ez a fegyver mai szemmel nézve már végtelenségig elavultnak számít, hiszen a hüvelyek még fekete lőporral voltak megtöltve, a lövedék átmérője meglehetősen nagy volt, lassan repült, a fekete lőpor pedig meglehetősen sok „koszt” hagyott maga után, hiszen teljesen soha nem tudott elégni a csőben. Az 1873-as mindemellett egylövetű volt. Bár napjainkban egy ilyen puska már komikusan ósdinak tűnik, a korban abszolút csúcstechnológiának számított. A fegyvert 1892-ben kezdték el lecserélni, de egészen a századfordulóig használatban maradt egyes alakulatoknál, akik ennek Kubában és a Fülöp-szigeteken egészen biztosan nem örültek, hiszen a spanyolok, akikkel háborúztak, ekkorra már jóval modernebb puskákat használtak.
A „csapóajtós” Springfieldet az amerikai hadtörténet sokáig egyetlen külföldi puskája váltotta: a dán fejlesztésű Krag–Jørgensen (amit Washington Springfield Model 1892–99 néven rendszeresített) már füstmentes lőport használt, ami kisebb, gyorsabban repülő lövedékeket eredményezett, kevesebbet kellett takarítani, ráadásul öt lőszeres beépített forgótárat kapott, melynek hála jóval gyorsabban lehetett vele tüzelni, mint az egylövetű fegyverekkel.
A Krag–Jørgensen pontos, megbízható fegyver hírében állt, ugyanakkor mindössze 12 évig volt hivatalosan szolgálatban (a haditengerészetnél jóval tovább, még az 1920-as években is meg lehetett találni náluk), ennek oka pedig az újratöltés volt:
az 1900-as évek elején egy akkor még forradalminak számító technológia jelent meg, ami majd negyven évre ledominálta a fegyverpiacot. Ez volt a töltőléc.
A technológia lényege röviden az, hogy a lőszerek egy azok tárolására kialakított fém lécben sorakoznak, melyet a fegyver töltényűre fölé illesztenek újratöltéskor, majd arról a tárba nyomják a lőszert (ezt a szakzsargon Mauser-rendszerű töltőlécnek nevezi, a másik, Mannlicher-rendszerű verzióról később), így jóval gyorsabban megtölthetővé válik a fegyver. Az amerikaiak Krag–Jørgensenjeit ezzel szemben a fegyver oldalán található „tálcáról” kellett megtölteni, ami jóval lassabb volt.
Washington számára a századfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy nekik is kell egy „töltőléces” puska.
Ez a fegyver pedig a megint csak az amerikai állami fegyverarzenál, a Springfield terméke volt, az 1903-as. A pontos, megbízható, és a napjainkig népszerű .30-06-os lőszer miatt komoly átütőerővel rendelkező puska már a német Mauser zár és társzerkezetét kopírozta, a legendás európai fegyverrel pedig két világháború során is szembe került. Az első világháború során az 1903-as volt az amerikai expedíciós csapatok egyik fő fegyvere, a második világháborúban azonban már csak a modernebb technológiához lassabban hozzájutó tengerészgyalogosok, valamint a mesterlövészek használták nagyobb számban, utóbbi pozícióját még Koreában is megőrizte.
A váltás oka egy újabb technológiai ugrás volt: az első világháború során a hadban álló államok elkezdtek kísérletezni olyan rendszerekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy a fegyverek a lövés energiáját felhasználva saját magukat töltsék csőre, a forgó tolózáras rendszernél jelentősen nagyobb tűzgyorsaságot elérve.
Washingtonban elismerésre méltó gyorsasággal jöttek rá ennek a techológiának az erényeire: 1936-ban elkezdték gyártani a legendás M1 Garand öntöltő puskát. Az M1 nyolc lőszeres „en-bloc” (azaz Mannlicher rendszerű) töltőlécet kapott, ami a Mauser rendszerrel szemben egészben becsúszott a fegyver tárjába, valamivel gyorsabb újratöltést (illetve a Garand esetében a kiürüléskor keletkező jellegzetes „ping” hangot) eredményezve.
Az M1 óriási siker lett, a háború végére még az új technológiát mindig gyanúsan szemlélő tengerészgyalogság is megszerette, ez a rajongás pedig közre játszott abban, hogy az utód a már kevésbé jó hírnévnek örvendő M14-es lett.
Megtörik a jó széria
A Garand végigszolgálta a második világháborút, hivatalosan 1957-ben küldték nyugdíjba, utódja a vele sok hasonlóságot mutató M14-es automata puska lett.
Az M14-es bevezetésével az amerikai fegyveres erők négy legyet akartak ütni egy csapásra: az új fegyver leváltotta volna a sztenderd öntöltő puska M1 Garandot, a fronttól távolabb tevékenykedő katonák (sofőrök, tüzérek, stb.) M1 karabélyát, az M3-as géppisztolyt, valamint a BAR könnyűgéppuskát. Végül maradéktalanul egyik sem jött össze.
Az M14 szintén a Springfield fejlesztése volt, külsőre sok mindenben hasonlított az M1 Garandra, bevezetése azonban egyáltalán nem volt botrányoktól mentes. Az első probléma rögtön a lőszert érintette: a katonai szövetségként létrejövő NATO igyekezett egységesíteni a lőszerhasználatot, a kézifegyverek esetében pedig Washington brutális lobbierejével kiharcolta, hogy a .30-06-os lőszerből átalakított 7,62×51 mm-es lőszer kerüljön kiválasztásra. Ezután kezdődhetett a kutakodás a megfelelő fegyver után.
A fegyvertesztek utolsó körébe három prototípus jutott el: kettő az amerikai Springfield készített (ezek neve T44 és T47 volt), egyet pedig a belga Fabrique Nationale (FN) FAL (Fusil Automatique Léger – könnyű automata puska) modelljéből alakítottak át az Egyesült Államokban. A T47-es gyorsan kiesett a versenyből, Washingtonnak tehát a FAL amerikai verziója, és a T44 között kellett választania.
Az, hogy végül hogyan került a T44 M14 néven rendszeresítésre, a mai napig vita tárgyát képezi. A tesztekből fennmaradt dokumentáció alapján az amerikai fegyver korai prototípusai a hideg időjárásban jobban teljesítettek, mint az első amerikai FAL variánsok, ezeket a hibákat azonban gyorsan kijavították.
A végleges hivatalos indoklás szerint az M14 azért nyerte meg a versenyt, mert nagyjából 40 dekával könnyebb volt, mint a belga fegyver, és kevesebb alkatrészből állt és a gyártás során felhasználhatták az M1-esek alkatrészeit és gyártósorait,
sokak szerint viszont az igazi ok ennél sokkal prózaibb volt: a pontosabb, kényelmesebb és strapabíróbb FAL azért veszített, mert nem amerikai fejlesztés volt.
Fontos megjegyezni, hogy a katonák kiképzése során hatalmas könnyebbséget jelentett az, hogy az M14 kialakításában nagyon sok mindenben hasonlított az M1-esre. Ugyan ott helyezkedett el a biztosítókapcsoló, a kézben nagyjából ugyanúgy állt, és az irányzék is hasonló volt, az ugyanakkor nem volt igaz, hogy az M1-es alkatrészeit használta volna.
Vietnámban aztán jött az igazi fekete leves: éles körülmények között az M14-es túl nagy volt ahhoz, hogy az M1-es karabélyt helyettesítse, a lőszer géppisztolyhoz mérten túl erős, könnyűgéppuskához mérten túl gyenge volt, mitöbb,
az amerikai védelmi minisztérium 1962-es szakvéleménye szerint öntöltő puskának is kevésbé volt jól mint az M1 Garand.
Az M14-es a gyakorlatban valóban a „két szék közé a földre” klasszikus esete volt: a pisztolymarkolat nélküli fegyver sorozatlövés közben egyszerűen kezelhetetlen volt (sok fegyvermester egyszerűen leszerelte a tűzváltó kart a puskákról, hogy a katonák ne is tudják ilyen funkcióval használni őket), a dzsungelben a hosszú cső és az aránylag nagy tömeg ormótlanná tette, ráadásul a fa tokozás a magas páratartalom miatt rendre megduzzadt, ami pontatlanná is tette őket. A fegyver olyan rosszul teljesített a harcokban, hogy az amerikaiak rohamléptekben kezdték el az utód keresését, ez lett az M16-os. A sors iróniája, hogy ez a fegyver már a belgák által kifejlesztett 5,56×45 mm-es lőszert használta.
A helyzetet tovább rontotta, hogy a rohamléptekben lezongorázott fejlesztés miatt az M16-os első, A1-es variánsai finoman szólva is megkérdőjelezhető minőségben kerültek ki a Vietnámban harcoló csapatokhoz. A legendás gépkarabély a folyamatos fejlesztéseknek hála hiába lett később kiváló fegyver, az első széria rossz hírnevét soha nem tudta lemosni magáról.
És hogy mi történt mindeközben a belga FAL automata puskával? A világ egyik legnépszerűbb fegyverévé vált, a ’60-as években csak a szovjet kalasnyikov-variánsokat használták többen.
A brit nemzetközösség minden tagállamában, Portugáliában, a Benelux-államokban, Dél-Amerika majd minden országában, számos afrikai és közel-keleti államban, és Délkelet-Ázsiában is rendszeresítették, a köznyelvben a „szabad világ jobbkeze” néven terjedt el.
A belga fegyver rá is szolgált a hírnevére: robusztus, megbízható, pontos puska volt, ami remekül bírta a dzsungelek és szavannák körülményeit. Sorozatlövésben kezelhetőbb volt ugyan az M14-esnél, hála pisztolymarkolatának és valamivel nagyobb össztömegének, de egy modern gépkarabélyhoz (például a nagy rivális Kalasnyikovhoz) mérten így sem volt éppen kezesbárány (a brit nemzetközösség saját verziójából ki is vették a sorozatlövő funkciót).
Az M16-os bevezetésével ugyanakkor az M14 sem tűnt el teljesen: kisebb-nagyobb átalakításokkal még napjainkban is használják az amerikai rajmesterlövészek (két legismertebb modernizált verziója az M21-es és az M14 EBR), emellett a harmadik világ több országában is előfordul, igaz, nem akkora számban mint a belga rivális.
Újabb ironikus pillanat volt az, amikor a tavalyi évben az amerikai fegyveres erők az M16-os és M4-es gépkarabélyokat egy európai (jelen esetben svájci) fegyverrel kezdték el felcserélni, ami az M7 jelzést kapta.
Címlapkép forrása: Wikimedia Commons
Forrás: portfolio
