Az orosz–ukrán testvérháború kapcsán a geopolitikai változásokon túl számos jogi kérdés is fölmerül: háborús bűnös-e Vlagyimir Putyin, és ha igen, ki ítélheti el és hogyan? Ha az orosz invázió megvalósul, mit mond a nemzetközi jog Ukrajna államterületéről?
A nagypolitikától mélységesen átitatott nemzetközi jog alapján nem lesz könnyű a háború utáni helyzet megítélése, és főleg nem Putyin személyes elítélése, de kellő nemzetközi nyomás és egységes fellépés meglepetéseket is okozhat.
Egy már fennálló állam további területszerzése különösen a második világháború óta igencsak nehézkes és ritka folyamattá vált a nemzetközi jogban, hiszen a hódítás alapú területszerzést a világégések sokkjában megváltozott jog nem ismeri el többé. Az ENSZ Alapokmánya és az ENSZ Biztonsági Tanácsának 662. számú határozata is kizárja az ilyen alapon történő területszerzést. (Ez okoz mai napig nagy fejtörést például Izrael államának az 1967-es háborúban megszerzett területek, köztük Jeruzsálem kapcsán.)
Mivel tehát a hódítás kizárt, a területátruházáson és -elbirtokláson kívül nem nagyon van más út államterület-szerzésre. Az átruházás ritka aktus, nemigen látni esélyét annak, hogy az ukránok kaphatóak legyenek ilyesmire (de persze meglátjuk, mire vezet az oroszok kőkemény nyomásgyakorlása); elbirtoklás pedig csak akkor lehetséges, ha egy állam (vagy adott területének) esetében egy másik állam gyakorolja ténylegesen és folyamatosan az állami funkciókat, tehát a közhatalmat. Egyelőre nehéz elképzelni, hogy ezt az ukránok hagynák; ilyesmi legfeljebb a kelet-ukrajnai területekre nézve képzelhető el, ha Oroszország felülkerekedik.
Az orosz támadás az ENSZ Alapokmánya 2. cikkének 4. bekezdésébe ütközik. „A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló (…) erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.” Putyin pedig évek óta egyre nyíltabb erőszakkal fenyegette Ukrajnát, most pedig azt már nem fedett módon, kis zöld emberekkel, hanem teljesen nyíltan alkalmazza is. Ebben partnere Alekszandr Lukasenko belarusz elnök: azzal, hogy Belarusz átengedte a saját területét Ukrajna elleni orosz katonai műveletekre, Moszkva és Minszk együtt követ el agressziót.
„Ez teljesen egyértelmű jogsértés, nemzetközi jogilag erről nincs is érdemi vita, a helyzet kristálytiszta. Oroszország az államok közötti erőszak legsúlyosabb formáját követte el, az agressziót”– mondta a Telexnek Hoffmann Tamás nemzetközi jogász, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének kutatója, a Corvinus Egyetem oktatója.
Mint azonban Hoffmann rámutatott, Oroszország többféle jogi indoklással is próbálkozik. Érdemes ebből a szempontból megnézni Putyin beszédét, amelyben bejelentette a háborút. A szöveg elemzése szerint az orosz államfő háromféle érvet is bedobott, hogy legitimálni próbálja a világ által nagyjából konszenzusosan illegitimnek látott lépéseit:
- önvédelem,
- a kelet-ukrajnai, Oroszország által hétfőn függetlenként elismert szakadár népköztársaságok önvédelemhez való joga,
- humanista intervenció.
Putyin egyrészt arra hivatkozott, hogy Oroszország önvédelemből cselekszik, mert a NATO megpróbálja elszigetelni, évek óta közeledik hozzá, sőt még ukrán nukleáris fegyverkezést is emlegetett. Az Oroszország elleni fenyegetések miatt Putyin az ENSZ Alapokmányának 51. pontjára hivatkozott, vagyis az önvédelem jogára.
Putyin másik fő érve a szakadár népköztársaságok kollektív önvédelemhez való joga volt.
Az újonnan létrejött államokat ( a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság) Kijev megtámadta, és a támadás elhárítása érdekében ők katonai segítséget nyújtanak – márpedig a nemzetközi jog szerint minden államnak joga van a kollektív önvédelemhez, ahhoz, hogy más államok segítségét is igénybe vegye.
„A kijevi rezsim részéről az elmúlt nyolc évben elkövetett zaklatás és genocídium (…) miatt demilitarizáljuk és nácitlanítjuk Ukrajnát, és bíróság elé állítjuk azokat, akik számos véres bűncselekményt követtek el civilek, részben az Orosz Föderáció állampolgárai ellen” – mondta Putyin.
Miközben a nemzetközi jog általános esetben nem engedi meg a szeparatizmust, egy kivételes eset van, amikor egyes értelmezések szerint ez mégis lehetséges: akkor, ha az ott élő népeket „nem képviseli az állam kormánya”. Ez csak rendkívül súlyos esetekre, főként a népirtásra vonatkozik, és még ilyenkor is erősen vitatott. Ezt onnan is láthatjuk, hogy az éppen erre az elvre hivatkozó Koszovót azóta is csak a világ országainak nagyjából a fele ismerte el – és Oroszország sem.
Az oroszok éppen a koszovói precedensre szoktak hivatkozni, és nemzetközi jogi szempontból nem is teljesen alaptalanul mutogatnak arra, hogy ott a Nyugat elismert egy új államot, míg máshol ugyanezt megtagadja. Ez a következetlenség Hoffmann Tamás szerint valóban gyengítheti a Nyugat álláspontját, és Moszkva Koszovó mellett Belgrád 1999-es NATO-bombázását és a nem létező tömegpusztító fegyverekre hivatkozó iraki háborút is felemlegetheti. Az orosz álláspont azonban legalább ennyire következetlen.
Most ők hivatkoznak Ukrajna nem létező nukleáris fegyverkezésére, támadnak meg egy másik államot, és miközben nem ismerik el Koszovót, annak példájára mutogatva követelnek elismerést a kelet-ukrajnai szakadároknak.
Akkor ezzel Putyin és az orosz rezsim más tagjai háborús bűnösök, akiknek a Nemzetközi Büntetőbíróságon kellene felelniük a tetteikért? A helyzet nem ilyen egyszerű, ehhez több kellene. Hogy ez miért lehet így, azt Hoffmann Tamás szavai segítenek megvilágítani:
„A »jog a háborúhoz« és a nemzetközi hadijog két különböző dolog. Lehet hogy egy ország vagy annak a vezetője jogszerűtlenül indít háborút, de attól még nem lesz automatikusan háborús bűnös. Utóbbi csak a nemzetközi hadijog súlyos és szándékos megsértése esetén valósul meg. Ilyen például, ha bizonyítani lehetne, hogy az agresszor közvetlenül a polgári lakosságot támadja, vagy mondjuk ha szándékosan felrobbant egy nukleáris szarkofágot. Önmagában az sem meríti ki a háborús bűncselekmény fogalmát, ha egy háborúban civilek halnak meg, hiszen lehetnek járulékos áldozatok – ebben is fontos az arányosság szempontja” – mondta a nemzetközi jogász a Telexnek.
A háború tehát önmagában nem minősül háborús bűncselekménynek, akkor sem, ha az a fajta országok közötti agresszió, amit most Oroszország elkövet, a nemzetközi jogba ütközik. Ez azért van így, mert az állami agresszió a nemzetközi bűncselekmények három klasszikus típusához (háborús bűncselekmények, emberiesség elleni bűncselekmények és a népirtás) képest speciális helyzetű, sokkal kevésbé van közmegegyezés arról, hogy mit kell alatta érteni, és mivel nincs róla konszenzus, szankciót is sokkal nehezebb társítani hozzá.
Bár a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságába bevették az agresszió bűncselekményét is, politikai kompromisszumok miatt a gyakorlatban csak ott lehet alkalmazni, ahol az érintett államok (mind az agresszor, mind az „áldozat”, akinek a területén elkövették) egy külön megállapodással elfogadja. Ezt 2014-ben Ukrajna a Krím orosz annektálása után megtette, de Oroszország azóta sem írta alá ezt a megállapodást – magyarul önmagában az agresszió alapján nem tudnak eljárni ellene.
Vlagyimir Putyin tehát önmagában a háborúindítás miatt nem kerülhet a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság ítélőszéke elé. Elvileg az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) is létrehozhatna egy speciális büntetőbíróságot, ahogy ezt tették a kilencvenes években a jugoszláv és a ruandai büntetőbíróság esetében. Egy ilyen ENSZ-büntetőbírósággal minden tagállamnak kötelező lenne együttműködnie, a valóságban azonban ennek nulla a realitása, hiszen állandó BT-tagként Oroszország önmagában is megvétózhatna minden ilyen döntést.
telex