Hatvan kilométer magasan hullott darabjaira az űrsikló
Tizenöt évvel ezelőtt, 2003. február 1-jén következett be az űrrepülés egyik legnagyobb tragédiája: hét bátor asztronautával a fedélzetén a Columbia űrsikló visszatérés közben a darabjaira hullott. A baleset miatt a NASA több mint két évre felfüggesztette az űrrepülő-programot, hogy kivizsgálhassa a szerencsétlenség körülményeit.
Amikor 1986-ban a Challenger űrsikló felszállás közben felrobbant és megölt hét űrhajóst, mindenki abban reménykedett, hogy hasonló tragédia többé nem következhet be.
Sajnos az élet kegyetlen forgatókönyvíró és 17 évvel az első baleset után a történelem megismételte önmagát.
A Columbia először 1981 áprilisában repült az űrben, pusztulása előtt összesen 27 sikeres küldetésen vett részt. 28-ik – egyben végzetes – missziója 2003. január 16-án indult. Abban az időben az űrsikló-program fókuszában a Nemzetközi Űrállomás építése állt, ám a Columbia nem vett részt a munkálatokban, feladatai tisztán kutatási célokat szolgáltak. A fedélzeten hét személy tartózkodott: Rick Husband parancsnok, William „Willie” McCool pilóta, valamit Michael Anderson, David Brown, Kalpana Chawla, Laurel Clark és Ilan Ramon asztronauták. Többek között tanulmányozták a Földet és a világűrt, anyagtudományi kísérleteket, orvosbiológiai vizsgálatokat végeztek, gyógyszeralapanyagot készítettek, különféle körülmények között vizsgálták a láng viselkedését. Izraeli megrendelésre Ilan Ramon több témában (a Föld légkörének vizsgálata, meteorológiai következtetések elősegítése) végzett méréseket. Az űrhajósok 12 órás váltásban végezték az előírt feladatokat.
A küldetés indítása után nem sokkal a NASA-nál már látták, hogy valami nincs rendben az űrhajóval. A start után 82 másodperccel levált egy szigetelőhab-darab a fő hajtóanyagtartályról, majd nekiütközött a Columbia bal szárnyának.A becsapódás nyomán egy kisebb törmelékfelhő jelent meg, amely a szárnyról leszakadt darabokból állt.
Az űrügynökségnél többen is meg akarták vizsgálni a sérült szárny állapotát, a védelmi minisztérium állítólag arra is felkészült, hogy a kémműholdak kameráival közelebbről is szemügyre veszik a kérdéses géprészt. A NASA vezetői azonban visszautasították a kérést.A könnyelműség részben arra vezethető vissza, hogy korábbi missziók alatt négy alkalommal is történt már hasonló incidens a szigetelőhabbal, de egyik esetben sem történt komolyabb baj.Vélhetően mindenki arra számított, hogy ezúttal sem következik be katasztrófa. Hatalmasat tévedtek.
Az űrsikló 2003. február 1-jén kezdte meg visszatérését a Kennedy Űrközpontba. A leszállás során az irányítóközpontban tartózkodók azt vették észre, hogy több hibaüzenet érkezik az űrhajó bal szárnyán lévő szenzorokból. Arra utasították a Columbia parancsnokát, hogy nézzen utána a hibának, aki keleti parti idő szerint 08.59:32-kor azonnal nyugtázta a parancsot, ám mondandóját nem sikerült befejeznie. Kilenc órakor minden összeköttetés megszakadt az űrsiklóval, amely ekkor a hangsebesség 18-szorosával 61 170 méter magasan hasított az égbolton. Az irányítóközpont munkatársai hiába próbálkoztak, többé nem tudták elérni a legénységet.
A bal szárnyon keletkezett sérülésen keresztül nagy sebességgel forró gáz áramlott a szárny belsejébe, amely az ott található szerkezeteket elkezdte égetni. Az így keletkezett sérülések eredményezték azokat a hibaüzeneteket, amiket a földi irányítók is megkaptak. Az első jelzés 58 másodperccel az utolsó rádióüzenet előtt érkezett, amely kritikus értékű nyomást jelzett a szárnyban lévő leszállókeréknél.
A beáramló gáz megváltoztatta az űrrepülőgép légellenállását, és a belülről roncsolódó szárny elkezdett deformálódni, ami együttesen az űrrepülőgép testének elfordulásához vezetett. A forgás eleinte nem volt túl gyors, ekkor az asztronauták valószínűleg még próbálkoztak a gép megmentésével. A forgás azonban egyre gyorsabb lett, rövidesen letört a bal szárny, a légellenállás pedig leszakította a parancsnoki kabint a gép törzséről.A Columbia 60 kilométer magasan darabjaira hullott.
A kabinban ragadt legénységnek esélye sem volt a túlélésre, ugyanis az sem önálló energiaforrással, sem megfelelő felszereléssel nem rendelkezett a légköri ereszkedéshez. Pár másodperc alatt olyan sérülések keletkeztek rajta, amitől borítása több helyen felnyílt, így a levegő elszivárgott. Nem sokkal később, a nagy légellenállás és a magas hőmérséklet miatt a kabin is szétszakadt, ekkor viszont az űrhajósok már nem éltek.
A keresőcsapat – amely több ezer főből állt – hetekig kutatott a roncsok után, átfésülték Texast, valamint Louisiana és Arkansas államot. A NASA szerint 84 ezer roncsdarabot sikerült fellelni, ami nagyjából az űrsikló 40 százalékát tette ki. A roncsok mellett az űrhajósok földi maradványait is megtalálták, ezeket DNS-vizsgálattal tudták azonosítani a szakértők.
Érdekesség, hogy az űrben végzett tudományos kísérletek alanyai, az alig 1 milliméter hosszú Caenorhabditis elegans férgek túlélték a katasztrófát.
A Columbia pusztulásának körülményeit egy bizottság, a CAIB (Columbia Accident Investigation Board) vizsgálta. Megállapították, hogy a NASA korábban nem kezelte megfelelően a szigetelőhabbal kapcsolatos korábbi meghibásodásokat. A katasztrófát azzal lehetett volna csak elkerülni, ha a sérülést észreveszik, és nem térnek vissza az asztronauták az űrrepülőgépen. A bizottság megállapításai szerint a legénység megmentését meg lehetett volna kísérelni az Atlantis űrsikló február 10-i felküldésével (a Columbia február 15-ig még fennmaradhatott volna az űrben).
A CAIB jelentése 29 ajánlást fogalmazott meg az amerikai űrügynökségnek. Példának okáért fejlesztési programot kellett indítani annak érdekében, hogy az űrsikló jobban ellenálljon az elszabaduló törmelékdaraboknak, de az űrhajósok kiképzése során is nagyobb figyelmet kellett fordítani arra, hogy a legénység hatékonyabban állhasson át normál üzemelésről vészhelyzeti működésre. Mindezek mellett pedig az űrrepülőgép felszállását dokumentáló kamerarendszer fejlesztése is elengedhetetlenné vált. A szkafanderek fejlesztése terén szintén akadt még tennivaló.
A tragédia nyomán a NASA a biztonsági előírásokat tehát alaposan megszigorította, emiatt az űrrepüléseket több mint két évre felfüggesztették.Csak 2006 júliusában indulhatott újra a program, amely egészen az ISS 2011-es befejezéséig tartott.
Forrás: origo.hu
