Hitler fúriái – avagy a német nők szerepe a népirtásban
A háború után az a kép alakult ki, hogy a holokausztot német férfiak követették el, miközben női honfitársaik a hátországban dolgoztak, vezették a férj és apa nélkül maradt háztartásokat. A háború után pedig szenvedtek a szovjet katonák brutalitásától, és kemény munkával járultak hozzá az újjáépítéshez. Az újabb kutatások azonban arról szólnak, hogy a német nők tettestársként vagy szemtanúként szintén felelősek a népirtásokért.
A háború utáni mítoszok közé tartozott az apolitikus nő mítosza. Számos nő vallotta bíróság előtt, hogy ők mindössze megszervezték hivataluk életét, vagy gondoskodtak a hétköznapi élet működéséről. Csakhogy a női lakosság kétharmada, 13 millió fő tevékeny tagja volt valamelyik náci pártszervezetnek, csak a hadsereg 500 ezer fiatal nőt képzett ki fontos kisegítő munkára, és közülük kétszázezren keleten szolgáltak, ahol a zsidókat milliószámra pusztították. Adatrögzítők, titkárnők adminisztrálták a deportálásokat. 30 ezer nő dolgozott az SS és a Gestapo kötelékében, és a gyarmati kormányzók, főbiztosok ügyintézésben további 10 ezer titkárnő vett részt. Ezek a hivatalok feleltek a helyi lakosság, köztük a zsidók ügyeinek intézéséért. Számos feleség, menyasszony csatlakozott a Lengyelországban, Belorussziában, Ukrajnában szolgáló német katonákhoz. Az elcsatolt lengyel terület egyik körzetében, amelyet “germanizálási” laboratóriummá nevezetek ki, tanítónők ezreit alkalmazták, és 400 ezer vöröskeresztes ápolónő teljesített szolgálatot ezeken a területeken. Tehát nők százezrei látták közvetlen közelről a zsidók gettósítását, kivégzését. Voltak közülük olyanok, akik nem érték be a szemtanú szereppel, hanem részt vettek a gettókon belüli tömeggyilkosságokban, és eljártak a tömeges agyonlövésekre is. Ezektől a nőktől elvárták, hogy ne csak erkölcsi támogatást nyújtsanak az öldöklésben megfáradt német katonáknak, hanem a feladatukhoz tartozott az is, hogy a tömeggyilkosságok, deportálások helyszíneinek közelében étellel-itallal megrakott asztalokat állítsanak fel. És ne feledkezzünk meg a női táborok női őreiről sem, akiknek átlagéletkora 26 év volt, a legfiatalabb épp hogy betöltötte a 15-t.
A náci rezsim a német nőktől politikai konformizmust követelt. Az ideológia sulykolása tízéves korban elkezdődött, és 1936-tól kötelezővé tették a tagságot a Hitlerjugend női tagozatában, a Német Lányszövetségben. Nők százezrei jártak gyűlésekre, ünnepi parádékra, munkát vállaltak gazdaságokban. Hitler szerint a fiatal nők legfőbb feladata, hogy egészségesek és szépek legyenek, majd egészséges gyermekeket szüljenek. A német lányok már fiatalon azt tapasztalták, hogy tombol a politikai erőszak, megtanulták, hogyan viseljék el ezt, és hogyan lépjenek fel a kiválasztott ellenségekkel szemben. Az, hogy ne vegyenek tudomást a zsidók szorult helyzetéről, egyfajta társadalmi normává vált.
Lengyelország lerohanása után a keleti élettér olyan terület volt, ahol minden lehetségessé vált. Ez az a hely, ahol a tömeggyilkosságok nagyüzemei együtt és egyszerre épültek az utópisztikus kolóniákkal, ahová csak a németek léphettek be. 1943-ban több mint 300 ezer német nőt küldtek Lengyelországba, hogy gondoskodjanak azokról a népi német menekültekről, akik Romániából, Ukrajnából sereglettek a kijelölt lengyel falvakba. A bevándorló németeknek úgy kellett tekinteniük a “bennszülöttekre”, mintha vademberek lennének, akiket civilizálni kell. Legalábbis a náci propaganda ezt harsogta. Az Általános Keleti Terv húsz éven belül 30-50 millió közötti “alsóbbrendű” szlávot akart megöletni, hogy helyet csináljon a német telepeseknek. Így aztán több tízezer német nő és férfi nyüzsgött ezen a területen: női alkalmazottak működtek a postákban, hivatalokban, tanítónők, titkárnők, ápolónők és feleségek tartózkodtak a Lengyelországtól elcsatolt területeken.
A CINKOSOK
Egy 1933-as törvény értelmében a tanítóknak be kellett jelenteniük a fogyatékos gyermekeket, akiket aztán összegyűjtöttek és kivégeztek. A tanítók elmegyógyintézetekbe szervezetek tanulmányi kirándulásokat, hogy a diákokban tudatosodjék faji egészségük. Az ápolónők részt vettek a szellemi és testi fogyatékosok kórházi szelektálásában, elkísérték az áldozatokat a gázkamrákig vagy beadták nekik a halálos injekciót. A keleti területekre rendelt tanítónők, ápolónők közelről szemlélték a zsidók kivégzését, óhatatlanul is tanúi voltak az utcai kegyetlenkedéseknek. A bátrabbak merő kíváncsiságból a gettókat is felkeresték, sőt shoppig túrákat is szerveztek ide, mert a szerencsétlen zsidók egy kis élelmiszerért cserébe bármit odaadtak nekik. Mindenesetre nem közülük kerültek ki a gyilkosok, hanem a titkárnők és a feleségek sorából. Ha a keleten tartózkodó nők láttak valamilyen zsidók elleni atrocitást, csak vállat vontak: nem az én dolgom, mi közöm hozzá. A beléjük nevelt antiszemitizmus érzéketlenné tette őket a zsidók sorsa iránt.
A titkárnők az állami bürokrácia fogaskerekei voltak, akik megszervezték és végrehajtották a holokausztot. A Gestapónál dolgozó titkárnők ezrei voltak közvetlen tanúi és adminisztratív cinkosai a tömegével elkövetett bűnöknek. Az elkövetők, női gyilkosok többsége azonban az SS-feleségek és a tábori őrök közül került ki. A feleségek közül nem egy örömmel ölt. Volt köztük olyan, aki időnként belátogatott a gettóba, és falhoz csapkodta a kisgyerekeket. Mások ölésre biztatták a párjukat, rátették a kezüket a zsidók tulajdonára, ellátogattak a kivégzésekre, kávét és süteményt szolgáltak fel a gyilkosoknak.
A német nőknek a háborúban játszott szerepét nem értelmezhetjük többé úgy, hogy csak a hátországban teljesítettek szolgálatot, és később a szovjet megszállás szerencsétlen áldozatai lettek. Hitler egy új, háborús nőtípust tenyésztett ki: olyat, aki érzéketlen a tömeggyilkosságok áldozatai iránt, és olyat, aki maga is örömmel megmerül a vérengzésben.
Forrás: Wendy Lower: Hitler fúriái
