Húsz éve stabilan a csúcson: a Putyin- jelenség
Bár az elmúlt években már mintha megkopott, elfáradt volna, a Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett politikai berendezkedés stabil. Az pedig végképp elvitathatatlan, hogy a húsz évvel ezelőtt a hatalom csúcsára került orosz elnök regnálása alatt gyökeresen megváltozott Oroszország. A belső stabilitás jó hátteret adott ahhoz is, hogy az ország világhatalomként térjen vissza a globális porondra.
Már húsz éve annak, hogy Borisz Jelcin a délutánra előre hozott szokásos újévi köszöntőjében sokak meglepetésére kimondta az azóta legendássá vált mondatot: „Elfáradtam, távozok!” A következő évben, 2000-ben esedékes elnökválasztást megemlítve egyúttal először nevezte meg azt a személyt, aki véleménye szerint képes konszolidálni a társadalmat, és széles körű politikai támogatással folytatni a reformokat: Vlagyimir Putyinról van szó, akit Szergej Sztyepasin menesztése után néhány hónappal korábban megbízott a kormányfői teendők ellátásával.
Az utód keresése ekkor már intenzíven folyt, ennek a jegyében lett miniszterelnök Szergej Kirijenko, Jevgenyij Primakov és Szergej Sztyepasin is. Jelcin bejelentése sokakat meglepett. Az utódjelölt ugyanis akkor mindössze 46 éves volt. És bár ekkor már miniszterelnök volt, azelőtt pedig a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) igazgatója és az Orosz Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára, a hazai közvélemény szemében ismeretlen. Nem a ranglétrát megjárva, a hagyományosnak nevezhető úton érkezett a csúcsra, hanem valahonnan oldalról lépett be a politikába. Méghozzá szinte azonnal az elit legszűkebb körébe. Szürke kisegérként, akiről akkor bizony kevesen gondolhatták, hogy olyan karizmatikus politikussá, a világ egyik legbefolyásosabb vezetőjévé növi ki magát, mint amilyennek ma látjuk.
A jövőt benne meglátók mindenekelőtt a lojalitását értékelték, amelyet látványosan bizonyított első mentora, a szentpétervári polgármester Anatolij Szobcsak külföldre menekítésével. Oroszország azonban az elvszerűsége mellett igazán azért járt jól Vlagyimir Putyinnal, mert olyan iskolából érkezett politikust kapott elnöknek, aki nemcsak képes a stratégiai gondolkodásra, de akinek a szemében mindennél fontosabbak az olyan értékek, mint a haza szeretete és az ország érdekei.
Vlagyimir Putyin minden tekintetben súlyos válságban lévő ország élére került. Oroszország a Szovjetunió szétesésével elvesztette korábbi befolyását, amit a társadalom nehezen élt meg. Ám messze nem ez volt a fő gond. Az ország széthullóban, szociális és gazdasági értelemben a mélyponton volt. Az oroszok a 90-es években nemcsak az önbecsülésüket, de sok esetben egzisztenciájukat, megtakarításaikat is elveszítették. De ha ez nem lenne elég, a vadkapitalizmus tombolása közepette a 2000-es évek elejére még a demokráciába vetett hitük is elillant.
Aligha gondolták ekkor sokan, hogy ezeken a romokon új Oroszország épülhet. Bizony, épült. Ma már nemcsak az nem ismer rá, aki a szovjet időkben járt arrafelé utoljára, hanem az sem, aki Putyin elnöksége elején. Természetesen Oroszországban is hatalmasak a különbségek a régiók, a „glubinka” és a két főváros, Szibéria és az európai részek, a Kaukázus és az északi megyék között, ám a még sokszor most is lesajnált eurázsiai hatalom sok tekintetben már előbbre jár, mint mondjuk Közép-Európa, Moszkva pedig felveszi a versenyt a nyugat-európai metropoliszokkal.
Frissen megválasztott elnökként Vlagyimir Putyin rögtön megmutatta, hogy kemény fából faragták, és komolyan gondolja Oroszország talpra állítását. Az akkor talán legsürgetőbb feladattal, az ország területi egységének helyreállításával kezdte. A második csecsen háborúban megmutatta, hogy mi vár arra, aki nem áll be a sorba. Ha szét akarja robbantani az országot, akkor az orosz fegyverekkel kell szembenéznie. Ám mint Csecsenföld példája is mutatja, a lojalitás kifizetődő. A szeparatizmus feladásával a romokból épült újjá Groznij, és ha nem is virágzó, de élhető lett az élet az egész köztársaságban. Ugyanez vonatkozott az országot szétrabló oligarchákra. Aki hátrébb lépett a politikától, az gazdagodhatott, mint Roman Abramovics, aki pedig továbbra is hatalommá akarta konvertálni a lopott pénzt, az Mihail Hodorkovszkij sorsára jutott. Az elnök azonban szisztematikusan építkezve, nemcsak az oligarchákkal, de a társadalommal is paktumot kötött. A lojalitásért cserébe az ország önbecsülésének visszaadása mellett szociális stabilitást, jóléti intézkedések sorát ígérte.
Nemcsak ígérte, hanem meg is valósította. Az OECD adatai szerint az elmúlt húsz évben itt nőtt a legnagyobbat Európában a minimálbérek vásárlóértéke. A tőkefelhalmozás és az ingatlanok értéke 13-szorosa a 2000-es értéknek, az egy főre jutó átlag tekintetében pedig Európa és Oroszország között a különbség az akkori ötvenszeressel szemben ma mindössze ötszörös. Míg a 90-es évek végén az oroszok annak is örültek, ha megkapták a fizetésüket, addig ma az átlagjövedelem 50 ezer rubel, azaz 220 ezer forint. Az infláció 36,5-ről 4,2, míg a munkanélküliség 13-ról 4,7 százalékra csökkent. Ezer lakosra 130 helyett ma már 310 személygépkocsi jut, a szegények száma pedig 41,6-ról 20,9 millióra csökkent. A GDP összértéke 4,8 helyett 103 milliárd rubel, míg az átlagéletkor 66 évről 71,6-ra emelkedett. Az utóbbi öt évben ugyan a jövedelmek folyamatosan csökkennek, és a gazdasági növekedés is legfeljebb 1,5-2 százalékos, a szociális stabilitás azonban egyelőre fenntartható. Igaz, a 2000-es évek hősi időszaka már a múlté.
Ez a megegyezés azért működött, mert a gazdaság – nem utolsósorban az egekbe szökő olajáraknak köszönhetően – dinamikusan növekedett, a hatalom pedig nagyon figyelt a szociális biztonságra. A társadalom többségét pedig egyre kevésbé érdekelték a szabadságjogok. A paktum először a tandem, Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev „székcseréi” miatti felháborodással ingott meg, a hatalom azonban tudott korrigálni. A Krím hazatérése, a külpolitikai sikerek, Oroszország újbóli megjelenése a globális porondon minden korábbi csúcsot megdöntve az egekbe emelte Putyin elnök népszerűségét. Egy idő után gyengítette viszont a „putyini nemzedék”, az új arcokra vágyó fiatalok elégedetlensége, majd végleg megtörni látszott a tavaly nyári nyugdíjreform után.
Az előbb irányított, majd szuverén demokráciaként leírt, ideológiai értelemben a konzervatív reneszánszon alapuló, ugyanakkor pragmatikus és technokrata, a gazdaságpolitikáját tekintve néha liberalizmusba hajló, államkapitalizmusnak, szociális piacgazdaságnak vagy éppen hibrid rendszernek is nevezhető hatalmi berendezkedés azonban működik. Ez a konzervatív technokrata modell valahogy az erőszakszervezetekre épített állam, az információs technikák és a technokratizált politikai rendszer sajátos egyvelege. Az egész tetején, egyensúlyt tartva a különböző hatalmi csoportok között, döntőbíróként áll Vlagyimir Putyin, akit 1999-ben az oroszok még nehezen tudtak elképzelni a politikában, míg ma már szinte felfogni sem tudják, mi lesz nélküle Oroszországgal.
Forrás: demokrata
