Jön a fekete leves? Vége a dalnak – reped az EU
Véget érhet Franciaország és Németország harmonikus kapcsolata, miután a két ország elitjének törekvései széttartó pályára álltak. Párizst nem a jelenlegi helyzet aggasztja igazán, hanem a német-francia kapcsolatok jövőbeli alakulása- írja a napi.hu.
Az Európai Tanács áprilisi rendkívüli csúcsértekezletének a brexit volt a fő témája, ám érdekesebb volt ennél a franca-német kapcsolaton megjelent repedés – véli Wolfgang Münchau, a Financial Times (FT) uniós ügyekkel foglalkozó publicistája. Emmanuel Macron francia államfő csökönyösen visszautasította a brit kilépés határidejének egyéves meghosszabbítását, amit a tagállami vezetők többsége, élükön Angela Merkel német kancellárral akart. (E csata kompromisszumos eredménye lett az október 31-éig tartó, féléves hosszabbítás.)
A német szakértők megütközéssel látták a francia elnök makacsságát, a kancellár asszony környezetében sokakat kifejezetten feldühített, hogy Macron ilyen elszántan szembe megy a többséggel. Végül is kicsoda ő, hogy úgy gondolja, megteheti ezt? Ami elkerüli a figyelmüket az az, hogy a francia politikusnak nem érdeke különösebben, hogy jól kijöjjön német kollégájával.
Merkel ugyanis annak rendje és módja szerint elmaszatolta Macron uniós reformtörekvéseit, csak az eurózónás költségvetés maradt, amelyet legújabban a hollandok fúrnak azon a címen, hogy nem lenne szerencsés, ha a közös európai valutát használó országok gazdasága függővé válna az uniós támogatásoktól ahelyett, hogy a piaci versenyben megőrizni életképességét. Nem beszélve arról, hogy nem szeretnék, ha egyszerűen az történne, hogy a közös büdzsén keresztül az országok egy része – adófizetői pénzéből – kiegészítő finanszírozást adna más eurótagállamok állami kiadásaihoz.
Macron két évvel ezelőtti elnökválasztási kampányában németbarát tanácsadókkal vette körül magát arra alapozva, hogy országa jövőjének kulcsa a német-francia kapcsolatok kedvező alakulása. Ebben a gondolkodásban Martin Schulz lett volna az ideális partnere, ám Schulz a német szociáldemokraták élén elvesztette a 2017 őszén tartott németországi parlamenti választásokat Merkellel szemben. Az FT publicistája szerint időbe tellett, mire Párizsban ráeszméltek erre.
Az ébredésben sokat segített Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU Merkelt váltó új elnökének levele, amelyben válaszolt a francai elnök EU-s reformterveire. Ebben felveti, hogy Párizsnak fel kellene adnia állandó tagságát az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy a helyére rotációs rendszerben más országok képviselői ülhessenek be.
Emellett úgy véli, hogy a franciáknak le kellene mondaniuk arról, hogy az Európai Parlament egyik székhelye Strasbourg, amiatt ugyanis a képviselők igen költséges utazgatásra kényszerülnek a franciaországi város és a másik parlamenti székhely, Brüsszel között. Kiderült, hogy AKK a belpolitikára koncentrál, Európa ezoterikus terület a számára, így a franciák ma már inkább miatta, azaz a jövő miatt aggódnak, nem Merkel miatt.
A kétoldalú francia-német kapcsolatok hagyományosan mélyek és a két ország vezetője a nemrégiben aláírt aacheni egyezményben kiállt ennek fenntartása mellett. Ugyanakkor újra és újra válságba kerül a jó viszony, és az FT cikkírója attól tart, hogy egy újabb krízis felé tartunk.
Ha Donald Trump, az USA elnöke beváltva fenyegetését megadóztatja az európai autók és más termékek amerikai importját, akkor Németország – hogy ellensúlyozza a gazdaságát érő kárt – a szabadkereskedelem irányába fogja nyomni az EU-t. Ez ellenkezik Franciaország elemi érdekével, agrárszektora védelmével, amelyet nem kis részben éppen az amerikai import fenyeget.
További forrása lehet az ellentéteknek, hogy Macron ellenzi Manfred Weber megválasztását az Európai Bizottság élére. A német CDU politikusa az Európai Néppárt – és Angela Merkel – jelöltje, ám esélyeit rontja, hogy hosszú ideig kitartott Orbán Viktor magyar miniszterelnök támogatása mellett – véli az FT szakírója.
De a két európai nagyhatalom viszonyának legnagyobb tesztje az eurózóna újabb válsága lenne a közel tíz éve kirobbant görög adósságválság után. Ez nem olyan távoli veszély, mint amilyennek látszik: az IMF nemrégiben figyelmeztetett arra, hogy a bankok és az államok pénzügyi összefonódása a bankunió létrejötte ellenére továbbra is fennáll.
Az adósságválság alapja az volt, hogy az államok kisegítették a csődközelbe került bankokat, amelyhez – kötvénykibocsátás útján – a bankoktól vettek fel hitelt, olyan sokat, hogy végül tudtak törleszteni, amivel bajba sodorták a bankokat. Ezért más országokhoz kellett fordulniuk pénzügyi segítségért, amiért cserébe – hogy legyen pénzük a törlesztésre – durván vissza kellett fogniuk állami kiadásaikat, azaz főként jóléti juttatásaikat. Eközben a hitelező országokban a „léhűtő, pénzszóró társadalmak”, a hitelt felvevőknél pedig a „megszorításokat követelő, gazdag társadalmak” elleni érzelmek adtak alapot a politikai indulatok felszítására.
A szakértők egyetértenek abban, hogy az eurózónának tőkepiaci unióra, közös adósságvállalásra és betétbiztosításra van szüksége ahhoz, hogy szilárd alapokra helyezze pénzügyeit. Ezeket a németek mereven elutasítják, mert úgy gondolják, hogy valójában azt jelentenék, hogy a németek állnának helyt a többi eurótagállam adósságáért.
Macronnak vagy utódának egy ponton ütköznie kell ezekben a kérdésekben a német vezetéssel, reformok nélkül ugyanis az eurózóna dezintegrálódásának veszélye fenyeget. Berlin és Páris egyetért azzal, hogy Európának politikai-gazdasági integrációjának mélyítésére van szüksége, éppen csak ennek részleteiben nincsenek egy hullámhosszon. Az ezzel kapcsolatos ellentét miatt enyhén szólva nehéz évek várnak az EU-ra.
