Koronavírus: az EU Csernobilja
1986. április 26-án, ma 34 éve következett be az emberiség történetének leghírhedtebb nukleáris balesete a Szovjetunió-beli Csernobilban.
Sokak szerint Csernobil volt az, ami a Szovjetunió bukásához vezető út első állomása volt.
Azóta a csernobili baleset minden egyes részlete és a baleset utáni intézkedések szörnyű mozzanatai is ismertek lettek számunkra. Az atomenergia a kommunista társadalom győzelmét volt hivatott hirdetni a természet energiai fölött, a csernobili atomerőmű sem véletlenül viselte éppen Vlagyimir Iljics Lenin nevét.
A természet felett álló ember ideája, a mindent véghez vinni akaró kommunista voluntarizmus és a szocialista propaganda együttesen vezettek ahhoz a balesethez, amelynek következtében Eurázsia majdnem teljesen lakhatatlan lett.
A baleset részleteit azóta számos dokumentumfilm, visszaemlékezés, sőt napjainkra már egy méltán nagy sikerű sorozat is feldolgozta. Az ezekből levont tanulságok mindenki számára ismertek; ezek illusztrálására álljon itt a Magyar Televízió Panoráma c. műsorának különkiadása 1989-ből.
Ahogy a felelőtlenség és a kommunista hazugságok végül repedéshez vezettek a reaktorban, úgy vezettek repedéshez a Szovjetunióban is. Csernobil valódi válsághelyzetet teremtett, és mint ilyen, próbára tette a rendszert. És bár kétségkívül a katasztrófa elhárításában a szovjet vezetés mindent megtett, több dimenzióban is a vég kezdetének az útjára lépett a bolsevik világbirodalom. Egyfelől a belső bizalom végérvényesen megrendült. 1986-ban már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni a tényt, hogy a szovjet felelősök súlyos emberéletek árán előszőr igyekeztek eltitkolni a balesetet és az ebből fakadó veszélyeket. Másfelől ugyanezen oknál fogva a külországok bizalma is végképp szertefoszlott, bár a nyugat mindig is fenntartással volt a „népi demokráciának” csúfolt, nagyon is parancsuralmi diktatúrákkal kapcsolatosan.
Ezt a kettősséget maga Mihail Gorbacsov tárja fel 2006-ban megjelent monográfiájában. Csernobil ezért – bár ez kevéssé hangsúlyozott – a tudományos és szakmai tanulságokon túl arra tanított minket, hogy a krízis igazsága képes lerombolni bármilyen beágyazott és megszervezett hazugságot.
És akkor nézzünk csak körül napjainkban. Íme egy újabb krízis, amely emberéleteket követel, itt is százezres a nagyságrendje az áldozatok számának, és a kialakult helyzet ez esetben is megelőzhető lett volna. És íme egy újabb Unió, amely több évtizedes intézményesültséggel, modern eszközrendszerrel, ráadásul elvileg az államok szabad akaratából létrejött közösség ugyan, de amely ugyanúgy csődöt mondott.
Sőt. Annak idején Moszkva mindent megtett, hogy a bajt minél előbb és minél kisebb kár elszenvedése mellett orvosolhassa. De látunk-e hasonló intézkedéseket Brüsszelben? Látunk-e egyáltalán erre irányuló kísérleteket?
Európában két hónapja dúl a koronavírus-háború, de Brüsszel még arra sem volt képes, hogy teszem azt, egymillió szájmaszkot szétosszon a legnehezebb helyzetben lévő tagállamoknak.
1986 után öt évvel a Szovjetunió felbomlott, a szovjet érdekszférában lévő kommunista diktatúrák pedig megbuktak. Hogy mi lesz 2025-ben, öt év múlva ezzel az Európai Unióval? A magam részéről nem sok jóval kecsegtet a kép, ami előttünk kirajzolódni látszik.
Joó György – elemi.hu
