A Kínától való kereskedelmi függetlenedés slágerkifejezését, a „kockázatmentesítést” Ursula von der Leyen alkotta meg. És nagyjából ez volt az egyetlen, amit sikerként könyvelhet el. A megvalósításban alig történt érdemi előrelépés, az Európai Bizottság pedig teljesen eltévedt a maga által épített labirintusban.
Az idei év brüsszeli kifejezése (az „ameddig csak szükséges” mellett) a „kockázatmentesítés”. A szó alapvetően az energiaátálláshoz szükséges kínai nyersanyagoktól és nagyjából az ottani kereskedelemtől való EU-s függetlenedési szándékot jelzi (csak a ritkaföldfémek esetében az unió 98 százalékban a kínai rakományoktól függ), legalábbis a brüsszeli terminológia szerint. Peking egész másképp látja a dolgot: határozottan egy kereskedelmi háború előjelét, illetve a blokkosodás szándékát véli felfedezni benne, és cseppet sem nyugtatja meg, amikor Ursula von der Leyen mosolyogva kijelenti, hogy csupán a diverzifikáció kissé erősebb szinonimájáról van szó.
A brüsszeli terv valóban ambiciózus: 2030-ra Európának a kritikus nyersanyagok 10 százalékát saját bányászatból, 15 százalékát pedig újrahasznosításból kellene előteremtenie úgy, hogy a feldolgozás 40 százalékát is az unióban végzik.
Csakhogy van valami a brüsszeli palacsintában, aminek nagyon nem kellene ott lennie. A nyersanyagellátás diverzifikációja érdekében az Európai Bizottság több fronton is támadásba lendült, kezdve a blokk határain belüli bányászat fellendítésétől egészen az új kereskedelmi partnerek felkutatásáig és megpuhításáig, de így év vége felé már kijelenthető: VDL – ha nem is vallott totális kudarcot – nem tud felmutatni semmilyen eredményt, amelyet a kockázatmentesítés mérföldköveként (vagy akár csak út menti kavicsaként) lehetne emlegetni.
Ami a belföldi bányászatot illeti, az Európai Bizottság első körben a bürokratikus engedélyezési folyamatok lerövidítését és a munkálatok mihamarabbi megkezdését tűzte ki célul. A kérelmek beadásától az első csákányvágásig terjedő, jellemzően 8-10 éves procedúrát a lehető legkevesebb időre igyekszik csökkenteni, ahogyan a kitermelési folyamatok szerződéskötéseit is – a jellemzően lomha bürokráciára épülő rendszer hirtelen megváltoztatásába azonban rögtön az elején beletört a bicska.
António Costa portugál szocialista miniszterelnök a közelmúltban kormányával együtt bukott bele abba a korrupciós ügybe, amelyet az ország északi részén folyó lítiumbányászat koncesszióival kapcsolatos vizsgálat tárt fel. Az eset éppen a gyorsított és átláthatatlan engedélyezési eljárások építette kiskapukat világította meg óriási fényszórókkal, újabb sziklatömböt görgetve a kockázatmentesítés brüsszeli vándorai elé az úton.
A portugál lítiumkitermelési projektek 23,5 milliárd eurós beruházásként indultak, Ursula von der Leyen pedig maga is a diverzifikáció egyik alappillérének vélte az uniós saját készletek tekintetében.
A probléma a gyorsított engedélyezési eljárásokkal éppen az, hogy kevés időt hagy az ellenőrzésre, vagyis a pénz átláthatatlanul áramlik a bányászati projektekbe,
a sietség miatt pedig a munkálatokat már régen megkezdték, mire kiderült, hogy a pénzek haveri szétosztogatásán túl nemcsak a portugál lítiumkészletek minősége hagy kívánnivalót maga után, de többek között a környezeti károkra és azok helyrehozatalára sem készültek előrejelzések és komolyan vehető tervek.
Nem véletlen, hogy az ottani lítiumbányászatra mért csapást komoly figyelmeztető jelként értelmezték a befektetők és a potenciális bányászországok: az előbbieknek gyorsan elment a kedve befektetni olyan üzletekbe, ahol a pénzük a kivitelezési bizonytalanságok és a korrupció miatt ennyire nincs biztonságban, utóbbiak pedig (például Svédországban és Spanyolországban) a hasonló projektek újragondolását fontolgatják.
Az ügy – túl azon, hogy tőrdöfés volt Ursula von der Leyen számára – az egész EU-s bányászat új koncepciójának a hitelességét ásta alá, ilyen formában pedig messze túlmutat önmagán, hiszen egy most bevezetett rendszer gyengeségére mutatott rá, a lehető legkegyetlenebb formában.
Joggal feltételezhető, hogy a globális nyugat országai kereskedelmi tekintetben is egy húron pendülnek, vagyis olyan megállapodásokat tudnak kötni egymással, amelyek gyors és hatékony megoldást kínálnak a kockázatmentesítő törekvésekre. Az Európai Unió csillogó reménye Ausztrália volt, amely a világ legnagyobb lítiumkészletét tudhatja magáénak, így gyakorlatilag tálalva volt egy olyan win-win szituáció, amelyben mindkét fél degeszre ehette volna magát.
Az Európai Bizottság azonban csupán az előételig jutott, ugyanis az idén sikerült ezt is elrontania. Ausztrália az EU-s piaci ajtó tágabbra nyitását kérte Brüsszeltől, elsősorban a marha- és a juhhús exportmennyiségét szerette volna növelni az uniós piacra, ám Brüsszel éppen annak védelmére hivatkozva utasította vissza a javaslatot. (A szabadkereskedelmi megállapodás fényévekre.) Ezzel nem is lenne semmi gond, a belső piac óvása az egyik legfontosabb dolga az EB-nek, ám a visszautasítással párhuzamosan az EU egyrészt nyersanyagért, másrészt befektetési lehetőségekért nyújtotta a markát Ausztrália felé. Az eredmény borítékolható volt.
A vita odáig fajult, hogy végül az utolsó esély is elúszott: a tárgyalások eredménytelenül és (a mostani brüsszeli garnitúrával) végérvényesen lezárultak, legközelebb ugyanis már csak a jövőre esedékes uniós választások után lehet újra megkezdeni azokat.
Ami Canberrát illeti, annyira feldühödött az EU-s hozzáálláson, hogy bejelentette: a tárgyalások kudarca után inkább az eddig kiaknázatlan délkelet-ázsiai gazdaságoknál próbál szerencsét, ám Brüsszel igazi megalázást mégis az jelentette, amikor Hszi Csin-ping kínai elnök és Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök november elején bejelentették, hogy a két ország feszült kapcsolatainak további enyhítése érdekében javítani kezdik a kereskedelmi kapcsolatokat.
A kellemetlen felsülés erőteljes jelzés volt Brüsszel részére: még egy baráti ország is bármikor keresztbe tehet a diverzifikációs terveinek. Újabb döfés volt ez az európai kockázatmentesítés kocsonyaként remegő testébe, de még mindig nem ez volt az Európai Bizottság legnagyobb mellényúlása az idén. A végső csapást a dél-amerikai országok jelentették, amelyek vezetői a mai napig a szemüket forgatják, ha eszükbe jut az a rendkívül kellemetlen találkozó, amelyen a nyáron voltak kénytelenek részt venni.
Júliusban rendezték meg az Európai Unió és a CELAC, a Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége csúcstalálkozóját, amelynek elsődleges célja az interkontinentális kapcsolatok megerősítése volt. Lefordítva: a CELAC (Ausztráliához hasonlóan) az európai piacot szeretné megcélozni, az EU-nak pedig a „kockázatmentesítés” elérése érdekében a dél-amerikai országok kritikus nyersanyagaira fáj a foga. Ismét mindenki jól járhatott volna, de Brüsszel ebben az esetben sem hazudtolta meg önmagát, és gyakorlatilag már akkor vesztes helyzetet teremtett, amikor még el sem kezdődött a találkozó.
Az utolsó ilyen jellegű csúcsot 2015-ben rendezték, azóta az EU-t nem nagyon izgatta az együttműködési rendszer kidolgozása (Kínával ellentétben, amely kihasználva a brüsszeli közönyt, bevásárolta magát a legjelentősebb latin-amerikai ipari szegmensekbe, elsősorban az elektromosautó-gyártáshoz nélkülözhetetlen nyersanyagok megszerzése érdekében), az csak a kockázatmentesítés álma óta lett újra kiemelten fontos.
A randevúajánlat terve azonban már az elején majdnem összeomlott: Brüsszel jóval a találkozó előtt átküldött egy 16 oldalas dokumentumot a CELAC-államoknak, úgy vélve, hogy az tökéletes lesz az esemény közös zárónyilatkozatának. A CELAC egyáltalán nem gondolta úgy, és vissza is küldte az erősen megcsonkított és átírt szöveget. Teljesen abszurd módon az Európai Unió bürokratáinak – miközben a nyersanyagokat igyekezett megszerezni – az volt a legnagyobb gondja, hogy a CELAC ítélje el a nyilatkozatban Oroszország Ukrajna elleni agresszióját. A pragmatista gazdaságfilozófiát képviselő déli államok újra kifejtették, hogy nincs közük az amerikai–orosz–ukrán–EU-konfliktushoz, és nem is akarják beleártani magukat semmilyen módon. Éppen ezért azt is mereven visszautasították, hogy Zelenszkij elnök szózatot intézzen hozzájuk a csúcstalálkozó nyitányaként.
Ursula von der Leyen pályafutása egyik csúcspontjaként könyvelhetett volna el egy zsíros kereskedelmi megállapodást a CELAC-on, illetve a Mercosur-blokkon (EU, Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay) belül. Ám – amint arra Brazília elnöke, Lula da Silva nyomatékosan rámutatott: az unió már megint gyarmatosító megoldásokban gondolkodik, és a kereskedelmi tételek megvitatása helyett újabb és újabb (elsősorban zöld)feltételeket támasztott a tárgyalásokon. Aggódunk amiatt, hogy az EU az általa hangoztatott környezetvédelmi érveket összemossa a kereskedelem akadályozásával” – fogalmazott a vezető, dühösen jelezve, hogy nem tűri a zsarolást.
A kétnapos tárgyalások végül sehová nem vezettek.
Brüsszel azóta is azon tűnődik, hogy már megint mi a probléma az átpolitizált kereskedelmi szándékaival, a dél-amerikai országok azonban világossá tették: nem tűrik tovább a kizsákmányoló kapcsolatokat, vagyis feltételek helyett beruházásokat várnak el az EU részéről.
A legkegyetlenebbül (nem mellőzve némi szadista örömöt) Gustavo Martínez Pandiani, az argentin gazdasági miniszter egyik bizalmi tanácsadója fogalmazott: „Nem nyersanyag-beszállítók, hanem partnerek akarunk lenni. Ha csak beszállítók szeretnénk lenni, akkor biztosan nem Európát választjuk. Akkor ott van rögtön Kína”.
Így festett az EU kockázatmentesítésének mesterterve 2023-ban. Az átpolitizált kereskedelmi hozzáállás, az Európai Unió geopolitikai súlyának totális félreértelmezése, valamint a gyakorlati megoldások diktátumszerű javaslata klasszikus zsákutcába vezették Brüsszelt. A leghihetetlenebb az, hogy még most is ott toporog a végében, és mindenáron tovább akar menni. Látja ugyan, de nem hajlandó tudomást venni az orra előtt tornyosuló falról.
A Kínától való fokozatos elszakadás hosszú és meredek emelkedőjén Brüsszel az elmúlt egy évben csak rossz lépéseket tett, egészen addig, amíg egyensúlyát vesztve vissza nem bucskázott a startvonalra.
Egy esztendő telt el komolyan vehető gyakorlati eredmény nélkül, ezalatt azonban sikerült olyannyira feszültté tenni az EU–Kína viszonyt, hogy már mindkét fél exportellenőrzésekkel, védővámokkal és kereskedelmi tilalmakkal dobálózik.
Alternatív és hosszú távú megoldást nem sikerült kidolgozni: a hazai bányászat éppen korrupcióba fulladt, Dél-Amerika jobb esetben kiröhögi Brüsszelt, rosszabb esetben tárcsázza Kínát ás Ázsiát, ahogyan azt az ausztrálok is tették.
Az Európai Bizottság elégedett lehet. Remek módszert választott arra, hogy megmutassa a világnak, hogyan lehet először telelocsolni a házat benzinnel, aztán magabiztos, „úgysemleszbaj” mosollyal leülni és rágyújtani egy cigire.
Forrás: mandiner