Miközben az EU blöffnek nevezte Szerbia koszovói lépéseit, a Balkánon is „elérkezett a történelem vége”?

Francis Fukuyama, a koncepció szerzője később elismerte, hogy elhamarkodott volt és nem vette figyelembe a társadalmak fejlődésének fontos körülményeit. Azonban nem mondott le róla, és továbbra is úgy véli, hogy a nyugati liberális ideológia és a hozzá tartozó életmód megjósolt diadalára még mindig sor kerül, csak a vártnál később.

Mi köze van ehhez Koszovónak? 

És talán ez volt a legvilágosabb példa arra, hogy mit jelentett ez a gyakorlatban. Az állam jellege – egy szocialista szövetségi köztársaság – szöges ellentétben állt azzal, amit a hidegháború után helyesnek gondoltak. Először is, a szocializmust mint társadalmi-politikai konstrukciót egyszerűen úgy írták le, mint ami megbukott.

Másodszor, ez egy összetett föderáció volt, amelyet a legnagyobb etnikai csoport uralt. Ez, hogy igazságosak legyünk, a multikulturalizmus szellemében írható le, amely a fejlett országokban az elmúlt néhány évtizedben vált annyira népszerűvé. De nem, mert a multikulturális közösségeket csak akkor üdvözölték, ha azok egy olyan folyamat részei voltak, amely a bevándorlás és a különböző eredetű új polgárok beáramlása révén homogénből heterogénné alakul.

Így az olyan multinacionális államokat, mint Jugoszlávia vagy a Szovjetunió (vagy akár Csehszlovákia) inkább az önrendelkezés prizmáján keresztül szemlélték. Más szóval, a nemzeti törekvések támogatásra méltóak voltak, de a (kon)föderatív egyesülések fenntartásának vágyát a birodalmi törekvésekkel tették egyenlővé.

Általánosságban paradox módon a „történelem végének” képzelete azt sugallta, hogy vannak olyan nemzetek, amelyek már túljutottak a történelmi fejlődés minden szükséges szakaszán (például a nyugat-európaiak) és készen állnak arra, hogy beilleszkedjenek egy megfelelő és – ahogy Fukuyama siránkozott – meglehetősen unalmas világba.

Aztán vannak olyanok, amelyek rossz utat követtek és most, hogy újra pályára álljanak, gyorsított ütemben kell átugraniuk az elmulasztott szakaszokat. Különösen a nemzeti önrendelkezésről kell lemondaniuk ahhoz, hogy új közösségükhöz tartozzanak.

A nagy multinacionális államoknak, legyen szó akár a Szovjetunióról, akár Jugoszláviáról, megvoltak a maguk problémái, amelyek megpecsételték irigylésre méltatlan sorsukat.

Jugoszlávia valószínűleg nem maradt volna fenn korábbi formájában. De talán nem tört volna szét ennyi kis államegységre, ha nem avatkoznak bele külső hatalmak. A legelső lépésektől – Horvátország és Szlovénia függetlenségének Németország és mások általi azonnali elismerésétől – a Koszovó szétválasztására irányuló katonai műveletig és Montenegró függetlenségének aktív támogatásáig a vezető nyugati országok következetesen azt a tervet hajtották végre, hogy a balkáni térképet a lehető legkisebb mozaikdarabkára csökkentsék.

Bosznia kivétel, ahol kísérletet tettek egy többnemzetiségű konföderáció létrehozására. De először is, ez nem sikerült túl jól és még mindig nem világos, hogy mit lehet vele kezdeni. Másodszor, a másik kérdés az volt, hogy megakadályozzák egy olyan ország megerősödését, amelyet az expanziós ösztönök hordozójának tekintettek (Szerbia).

Egyedül Szerbiától tagadták meg az önrendelkezés jogát, hogy egyetlen államban egyesüljenek!

Az, hogy éppen a szerbektől tagadták meg az önrendelkezés jogát, ahogyan szerették volna, vagyis hogy egyetlen államban egyesüljenek, többféleképpen is magyarázható. 

A vonakodástól kezdve (egy bizonyos pontig) a korábbi közigazgatási határvonalak megváltoztatásától, ami kinyithatta volna Pandora szelencéjét, egészen a Balkánon egy erős és független állam létrehozásától való félelemig.

Koszovó szerbek lakta északi települései az utolsó olyan területet jelentik, amelyet Belgrád Szerbia de facto határain kívül eső felelősségi körének tekint.

Az a precedens, hogy a tartomány függetlenségét katonai erővel, a hivatalos főváros beleegyezése nélkül ismerik el, még Nyugat-Európában sem tetszett soha senkinek.

Ebben az összefüggésben az Európai Unió sokáig engedett Szerbiának némi mozgásteret – nemcsak Koszovó elszakadásának el nem ismerését, hanem látszólag az ott élő szerbekkel kapcsolatos különleges jogokat is.

Most azonban úgy tűnik, hogy úgy döntöttek, hogy nem lesznek többé türelmesek. Pristinának szabad kezet adtak, hogy teljes szuverenitást szerezzen Koszovó felett. Eközben a tartomány uniós tagságért folyamodik, annak ellenére, hogy a hatályos megállapodások értelmében ez a rendezés előtt nem lehetséges.

Objektíven szólva Szerbiának nincs hová mennie. 

Nyilvánvalóan ez az EU célja: lezárni a kérdést, és ezzel mindenki számára bebizonyítani, hogy ebben a geopolitikai térben továbbra is ő a meghatározó erő. A történelem vége – ha nem is egyetemes, de legalábbis konkrét.

Talán ez most működni fog. De a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen sikerek új fejezetet nyithatnak, amelyben a régi problémák visszatérnek, még súlyosabb formában. Lehetséges, hogy itt is ez fog történni.