Nagyon fáj az amerikaiaknak az igazság
Donald Trump harcias külpolitikája valójában egy gyengülő szuperhatalom vezetőjének csapkodása, az USA elnöke nem fogadja el, hogy országa már nincs abban a helyzetben, hogy egyedül regnáljon a világ felett.
A legnehezebb időszak egy hegemón hatalom életében, amikor eljön dominanciája elhalásának ideje. Donald Trump amerikai elnök vehemensen egyoldalú külpolitikája, akár a Kína elleni kereskedelmi háborúról, akár az Iránnal kötött alku önkényes felrúgásáról, akár más lépéseiről van szó, azt a célt szolgálja, hogy demonstrálják az Egyesült Államok (és elnöke) erejét. Másfelől is lehet persze, hogy keménykedéssel csak a dicső múlt elvesztését próbálja kompenzálni- írja Philip Stephens, a Financial Times (FT) publicistája.
Hasonlóan érezhették magukat a britek a második világháború után. Nagy-Britannia csődben volt a világégés miatt, miközben az USA-ban virágzott a gazdaság. A békekötés nem volt más, mint a formális, „hivatalos” helycsere a nyugati világ vezető hatalmai között. Nagy-Britannia azonban lelkileg nehezen alkalmazkodott ahhoz, hogy több száz évig a világ hegemón hatalma volt, ám háttérbe szorult, nem az USA mellett állt, hanem messze lemaradva az USA és a Szovjetunió háta mögött.
Most Amerikán a sor, hogy átéljen valami ehhez nagyon hasonlót – véli az FT publicistája. Az USA gazdaságilag, technológiailag és katonailag továbbra is a világ első számú hatalma és a dollár tartalékvaluta státusa nagy játékteret kínál gazdasági problémái kezeléséhez, mivel nehéz elképzelni olyan nagy válságot, amelyben már dollárjaiktól is szabadulni akarnának, akiknek van. Oroszország hanyatlik, Kína terve, hogy Eurázsia domináns hatalma legyen több évtizedes projekt.
Ennek ellenére az a két évtized, amelyben a Szovjetunió összeomlása után az USA egy egypólusú világban érvényesíthette akaratát, elillant. Az amerikai szuperhatalommal szemben korlátozó elemek jelentek meg a világ porondján és a USA túlereje fokozatosan gyengül. Kína olyan ellenfélként szállt ringbe, amelynek megvan a saját küldetéstudata és egyre kevesebb olyan ország van a világon, amely gondolkodás nélkül alkalmazkodik az Egyesült Államokhoz. Az 1990-es években még partnerként viselkedő Oroszország viszonylagos gazdasági gyengesége ellenére nyíltan szembeszáll vele.
A világháború utáni évtizedekben az USA folyamatosan összhangban tudta tartani nemzeti érdekeit és a nemzetközi kapcsolatok szabályrendszerét. A liberális világrend intézményrendszere Amerika prosperitását és biztonságát szolgálta. Annak a szabálynak a mintájára, miszerint ami jó a General Motorsnak, az jó az USA-nak és viszont, ami jó volt az USA-nak a jó volt a világnak és viszont. Az európai, kelet-ázsiai és közel-keleti biztonsági rendszert úgy alakította, hogy az gazdasági és biztonsági érdekeit szolgálja.
Trump ezekhez az időkhöz szeretne visszatérni. A választási szlogenjéből, miszerint Make America Great Again! az utolsó szón van a hangsúly, azon, hogy „újra”. Az FT cikkírója szerint az amerikai elnök leragadt annál a szemléletnél, amelyben egy ország gazdasági erejét a területén gyártott autók számával mérték, a kereskedelem a vámokról szólt és a washingtoni vezetésnek nem tetsző kormányokat – például az olyanokat, mint amilyet manapság Teheránban láthatunk – a CIA megbuktathatta. Trump külpolitikáját ez a nosztalgikus nacionalizmus határozza meg.
Az előző amerikai elnök, Barack Obama peche az volt, hogy az USA első számú vezetői közül ő szembesült először az Egyesült Államok befolyásának gyengülésével. (A 2008-as pénzügyi összeomlás utáni hónapokban, a 2009-es világgazdasági válság elején vette az ország kormányzását.) Az FT publicistája szerint nagyon helyesen azt a következtetést vonta le, hogy ha az USA nem tudja önállóan irányítani a nemzetközi folyamatokat, akkor arra kell használnia még mindig kiemelkedő befolyását, hogy szövetségeket szervez a feladatok megoldására.
A legjobb példa erre az iráni atomalku, amelyet öt további nagyhatalommal hozott tető alá. Az akkori washingtoni vezetés úgy látta, hogy a perzsa álam előbb-utóbb az atomhatalommá válik, ezért azt gondolták, jobb, ha még ezt megelőzően tárgyalnak vele. Ha a hat nagyhatalom garanciájával kötött egyezséggel – amelyben az iráni nukleáris fejlesztés korlátozásáért cserébe feloldották az országgal szembeni gazdasági szankciókat – megelőzik a veszedelmes változást. Sajnálatos, hogy egyezkedő politikájáért gyenge, bizonytalan vezetőnek látták Obamát.
Trump másként reagált: úgy vélte, hogy ha a második világháború után kiépült nemzetközi rendszer már nem szolgálja az USA érdekeit úgy, mint régen, akkor el kell hajítani. Ezt megfejelte azzal, hogy az alkudozás művészének állítja be magát, aki bárkivel szemben, mindig érvényesíteni tudja az akaratát.
Az FT cikkírója szerint ezzel egy gond van, az, hogy nem jött be. Az Egyesült Államok nem nyert semmit a többoldalú nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények felrúgásával. Mexikó az elnök választási ígérete ellenére nem fizeti a határkerítés kiépítésének költségét. Észak-Korea diktátora, Kim Dszongun két Trumppal tartott csúcstalálkozójának köszönhetően gyakorlatilag elismertette országát nukleáris hatalomként.
Irán megérzi a felújított amerikai szankciókat, ám ez az ottani keményvonalasokat segítheti hatalomra. Putyin Oroszországa zavartalanul kavar Szíriában és Venezuelában. A párizsi klímaegyezmény felrúgásával pedig csak azt érte el az amerikai elnök, hogy kínai kollégája, Hszi Csin-ping, aki bent tartja országát az alkuban, erkölcsi fölénybe került vele szemben.
A megsértett szövetségesek, Dél-Korea, Japán, az európai és NATO-szövetségesek abban bízinak, hogy „túlélhetik” a jelenlegi amerikai vezetést, azaz kivárhatják, hogy Trump távozzon a hatalomból. Ez vélhetően csalóka taktika, mert az USA-ban rajta kívül is sokan vannak, akik elvesztették a bizalmukat a korábbi világrendben. Ugyanakkor minél hangosabban kiabálja igazát az elnök a twitteren és a nagygyűlésein, annál kevésbé figyelnek oda rá a világ többi országában – véli az FT szakírója.
