A szebb napokat látott Németországban egyre többen érzik úgy, méghozzá joggal, hogy a kormány és az öngyűlöletre tanított társadalom számára minden fontosabb a német érdekek képviseleténél. Ezt a februárban kirobbant orosz – ukrán háború is tökéletesen bizonyítja.
“Németországnak semmilyen stratégiája sincs, inkább csak a nemzetközi nyomás az, aminek próbál eleget tenni. A háború előtt semmilyen fegyverszállításban nem vett részt, miközben az USA és az Egyesült Királyság már akkor szállított tankelhárító fegyvereket. Az invázió megkezdése után már a németek is küldtek fegyvereket, például tüzérséget, vagy rakéta elhárító fegyvereket, de láthatóan vonakodva. Általában utolsók a sorban” – magyarázza dr. Georg Löfflmann, a Warwich Egyetem külpolitikai szakértője.
A professzor hosszas elemzéséből egyértelműen látható, Németország nem akar, vagy nem mer önállóan cselekedni, a kormány nem hoz döntéseket, egyszerűen csak szolgalelkűen követi az Egyesült Államokat.
A fegyverszállítások esetében, amit az amerikaiak küldenek, abból a németek is küldenek. Ám, amíg egy bizonyos fegyvertípusból az USA nem ad az ukránoknak, addig ez Németország esetében sem történhet meg. Erre a legjobb példa a Leopárt tankok kérdése. Vannak, akik már rég küldtek volna Leopárdokat a frontra, míg a német vezetés árgus szemekkel figyeli amerikai feljebbvalóik minden lépését. A német kormány nyíltan meg is mondta: Nem tehetjük meg, amíg Amerika nem teszi meg.
Tanult szolgaság
Löfflmann kiemeli, azért nincs Németországnak konkrét terve az orosz-ukrán háborúra vonatkozólag, mivel 1945 után egyszerűen lemondtak katonai-politikai vezető szerepükről, inkább csak ülnek, és várják az utasításokat. Az USA vezet, Németország pedig követi.
A német kormány ezzel szemben azt állítja, fél a konfliktus eszkalálásától, ezért nem ad páncélosokat Ukrajnának. A politikai szakértő szerint ez a kifogás nevetséges, hiszen légvédelmi fegyvereket, illetve tüzérségi járműveket is küldtek, ezek fényébe néhány tank már “nem oszt, nem szoroz”. Ő úgy látja, a kérdés sokkal inkább pszichológiai jellegű.
A németekbe ugyanis olyan jól beleverték a bűntudatot és öngyűlöletet, olyan jól megtanulták szégyellni múltjukat, hogy még attól is viszolyognak, hogy 80 évvel a Barbarossa hadművelet megindítása után ismét német tankokat lássanak a keleti fronton.
Tehát nem arról van szó, hogy esetleg elgondolkoznak azon, nem biztos, hogy szerencsés a német (és európai) érdekeket sutba dobva kiszolgálni az amerikai hűbéruraikat. Ahogy arra Löfflmann is rámutat, a németek mindig készek “fizetni a számlát”. Vagyis, amíg gazdasági szankciókkal kell tönkretenni Európát, addig készségesen vállalják a rájuk kiosztott szerepet. A probléma ott kezdődik, mikor nem gazdasági, hanem katonai lépéseket kellene végrehajtaniuk. Akkor mindjárt rájuk vetül “bűnös” múltjuk árnyéka, amitől jobban rettegnek, mint az országukat kifosztó és végig erőszakoló kommunista hordáktól.
Egy tanácsadójuk nyíltan ki is jelentette: nem akarják, hogy a vaskereszt ismét Keleten harcoljon.
Löfflmann összegzés gyanánt leszögezi, Németország tesze-toszasága egyértelműen ebben gyökerezik: félnek vezetni, félnek kezdeményezni, mert félnek múltjuktól.
Ezzel kapcsolatban szóba is kerül, hogy az ukránok egyébként pont azt tették, amitől a németek úgy rettegtek, és “második világháborús német szimbólumokra emlékeztető” jelzéseket festettek fel bizonyos Németországból kapott járművekre, ezzel egyszerre kiakasztva az oroszokat és az öngyűlölő németeket. (“Függetlenobjektív szakértők szerint ilyen soha nem történt, és “álhírnek” bélyegeztek minden ilyen cikket, a videóban nyilatkozó külpolitikai szakértő azonban állítja, látott ilyenre példát – a szerk.)
A politikai szakértő ezzel kapcsolatban rámutat, az orosz egységek soraiban is szúrtak ki olyan jelképeket és jelmondatókat, melyek igencsak az 1943-44-es szovjet időket idézik. Itt most nem csak a klasszikus szovjet sarló-kalapácsról beszélünk (olyan is előfordult), hanem a tankokra festett “Na Berlin!” (Berlinbe!) feliratokról. Erre válaszul jelentek meg a második világháborús szimbólumokra hajazó tankfestések az ukrán oldalon, mintegy emlékeztetve az oroszokat, alig 20 kilométeren múlt, hogy nem Moszkva esett el 80 éve, hanem Európa.
A német társadalom állapotát azonban tökéletesen leírja, hogy a régi szovjet jelszavak hangoztatása, és a kommunista szimbolika alkalmazása nem üti meg az ingerküszöbüket.
Hiába tömeges nemi erőszakolások és gyilkosságok vértezik a Vörös Hadsereg “diadalmas bevonulását”, azt valahogy “jogosnak”, “megérdemeltnek” fogják fel a mai “felvilágosult” németek. A Wehrmacht és egyéb második világháborús német jelzések használata azonban “főben járó bűn” a modernkori Németországban.
Ez nem az ukránokról szól
A liberálisok előszeretettel érvelnek azzal, hogy “bezzeg a németek”, ők “szembenéztek bűnös múltjukkal”, miközben mi magyarok erre nem vagyunk hajlandóak. Érdekes, hogy ezek a derék liberálisok valahogy sohasem a kommunista múlttal való szembenézést szorgalmazzák, pedig ha valaminek kihatása van a jelenünkre, az a rendszerváltás elsikkasztása. Mondjuk, ezen véleményvezérek jelentős részének a családja a kommunista rendszer haszonélvezője (is) volt, így mit is várhatnánk tőlük? A csillag maradt, a szín változott…
De, ha a második világháborús szerepvállalást kérik számon, illetve az azzal való elszámolást, akkor nézzük csak meg az ún. németeket, milyen jól is sikerült ez az esetükben. Annyira gyűlölik magukat, és annyira félnek saját múltjuktól, hogy még egy orosz – ukrán háború esetén is az a legnagyobb félelmük, hogy valaki “lenácizza” őket. Még a 2015-ös migránsválság idején is inkább beengedték az afrikai áradatot, csak nehogy valaki azt merje feltételezni róluk, büszkék hazájukra, és szeretnék megőrizni olyannak, amilyen egykoron volt: németnek és európainak.
“Nem akarok többé katonákat látni”
A legyőzött Németország vezetői elhatározták, végleg szakítanak országuk ősi időkre visszanyúló, militarista múltjával, és egy erősen pacifista, konfliktuskerülő, gazdasági hatalmat építenek ki, melyet majd a “szövetségesei” megvédenek. Inkább “fizetik a számlát”, csak fegyverkezni ne kelljen, mert “nem akarják feléleszteni a múlt szellemeit”. Ebben a szellemben nőttek fel német gyermekek millió, melynek hatásait a saját szemünkkel láthattuk az elmúlt évtizedekben.
Löfflmann szerint viszont ez a “soha többé doktrína” most megbukott. A valóság ugyanis megmutatta, egy életképtelen, kiherélt hadsereg és a szélsőséges öngyűlölet még ebben a korban is problémát jelenthet. Kérdés, hogy van-e még visszaút Németország számára?
Magyar Jelen