Önkéntes „politikai fogoly” lett Boris Johnson
Hová lett Boris Johnson, a mókás figura, aki az egységes, független, sikeres Egyesült Királyság álmával maga mellél állította a szavazókat? Egy szakértő labradornak látja pitbull tanácsadói között, amiért saját konzervatív párttársai egyre hangosabban morognak rá.
Az elmúlt napokban a brit sajtóban talán az volt a leginkább szívszakasztó újságcikk, amelyben Boris Johnson volt kollégái sajnálkoztak a miniszterelnök színeváltozásán. A Spectator magazin sajtómunkásai arra panaszkodtak, hogy Johnson nem csupán pezsgő személyiségét és az országról alkotott vízióját veszítette el, hanem még humorérzékét is. Pedig az egész nagy mókának indult: a politikai tanácskozások szüneteiben jó koktélokat szolgáltak fel, Brüsszelnek az orrára koppintottak, és akinek ez nem tetszett, azt félreállították. Igaz, hogy válság van, de oda se neki, amíg a jó öreg Boris intézi az ügyeket – írja ironikusan Robert Shrimsley, a Financial Times vezető belpolitikai publicistája.
Szerinte valójában nincs szó arról, hogy a brit kormányfő megváltozott volna, gyengeségei ugyanis sosem voltak rejtve. Senkit se lephet meg hosszú politikusi pályáját ismerve, hogy nem képes koncentrálni a munkájára, hanyag, nagyvonalúan delegálja a feladatokat, a részletekkel való bíbelődést másokra. Az 56 éves miniszterelnök nem abban a korban van, amikor az emberek megváltoznak, ami az ő esetében azt jelenti, hogy bizonyos fokú nemtörődömsége nem fog hirtelen fegyelmezettségre változni.
Az újságíró kollégák panaszkodása nevetséges lenne, ha nem párosulna a kormánypárt képviselőinek bosszúságával. A konzervatív politikusok megrökönyödve állnak a kormányfő hibái előtt, megalázva érzik magukat amiatt, hogy a Downing Streeten dolgozó tanácsadói csapat nyilvánvalóan lenézi őket. Még Johnsonhoz lojális támogatók is nyíltan kifogásolják a hibák halmozódását.
Hogyan lehetséges, hogy egy konzervatív miniszterelnök a törvény megszegését ajánlja – teszik fel a kérdés arra utalva, hogy a kormány olyan törvényt terjesztette a parlament elé, amely megszegné a a tavaly kötött nemzetközi szerződést az EU és az Egyesült Királyság válásának feltételeiről. Hogyhogy nem látták előre, hogy az iskolaév indulása miatt meg fog ugrani a koronavírustesztek iránti igén, és folytathatnánk a sort. Az egymásra halmozódó gondok nyomán, már felmerül, hogy nem néhány bakiról van szó, hanem hozzá nem értésről.
Ez mutatkozott meg abban, hogy a képviselők szembe fordultak a kormánnyal, amikor az újra rendkívüli felhatalmazást kért a koronaválság kezelésére. A lázadást a legendás brexitpárti 1922 bizottság vezette, élén Graham Bradyval, akit a kormánynak elsőként kellene megtartania támogatói között. Ehelyett elidegenítik, akárcsak azokat a volt minisztereket, akik csatlakoztak hozzá a kormánnyal szembeni ellenállásban. Elegük van a bénázásból, ahogy egyikük fogalmaz a kormányfőről és tanácsadóiról: ez történik, amikor korlátlan hatalmat kapnak olyanok, akik tudnak kampányolni, de nem tudnak vezetni.
Az FT publicistája úgy látja, hogy Johnson olyan, mint egy labrador, amely pitbullok közé keveredett. Politikusi ösztöne azt súgná, hogy egyesítse a nemzetet, ám tanácsadói permanens kampányolók, függőként ragaszkodnak ahhoz, hogy megosszák az embereket. Ahelyett, hogy a miniszterelnök formálná csapatát, a tanácsadók formálják át őt. Hol voltak a bölcs jóakarók, akik figyelmeztették volna arra, hogy a nemzetközi szerződések felrúgása nem szép dolog? A válasz: az ilyen embereket, még ha lojálisak is voltak is hozzá, rég elüldözték mellőle vagy a kispadra ültették.
Johnson úgy érzi, hogy függ azoktól, akiknek a tavaly decemberi választási győzelmét köszönheti, de megfeledkezik arról, hogy a választók, akik mókás stílusára és arra szavaztak, hogy az új kormány végre lebonyolítja a brexitet, arra számítottak, hogy felfűtött hangulat után lenyugszanak a kedélyek. Egy jobb kormányfő a győzelem után békét kereső csapatot építene maga köré – véli az FT cikkírója. Ehelyett a kormányt olyanok uralják, akik lenézik a parlamenti képviselőket, bűnbakot csinálnak a tisztviselőkből és nem sokat törődnek a demokratikus súlyok és ellensúlyok rendszerével.
Ha tehát valaki felteszi a cikk elején szereplő kérdést: „Hol van a régi Boris?”, akkor a válasz az, hogy ott van azon a ponton, amikor kiadta bérbe a kormányzást a társadalom megosztottságáért rajongó tanácsadóinak, élükön a kommunikációs zseninek tartott Dominic Cummingsszal. Ebben a helyzetben időzve elvesztette a tory parlamenti képviselőket, akik közül sokan nem feledik, hogy a Cummings áprilisban többször megszegte a kormány járványügyi korlátozásait. A dolog most úgy néz ki, hogy a tanácsadók befolyása alatt Johnson is elvesztette saját jobbik énjét.
A miniszterelnök csodálja vezető stratégiáját és egyben függ is tőle. Az FT szakírója szerint azonban előbb vagy utóbb rákényszerül, hogy megpróbálja gatyába rázni vergődő kormányzását, amiért Cummings kirúgásával kell fizetnie. A kérdés az, vajon időben megfizeti-e ezt az árat?
